Előszó
- Ki volt az uraságod apja? Talán tudnék a dologról. Az idegen elpirult kissé. - Gregorics Pál - mondá.
- Ah, a Gregorics! Megálljon csak! Igen, igen, emlékszem, az a furcsa emberke, ki a halála...
Tovább
Előszó
- Ki volt az uraságod apja? Talán tudnék a dologról. Az idegen elpirult kissé. - Gregorics Pál - mondá.
- Ah, a Gregorics! Megálljon csak! Igen, igen, emlékszem, az a furcsa emberke, ki a halála után...
- Az, az! Aki két-kétezer forintot hagyott a besztercei asszonyoknak.
- Tudom, tudom, de őneki nem volt, ha jól emlékszem, fia...
- Igenis, azaz... (zavarba jött, megakadt). Én Wibra György ügyvéd vagyok.
Most már az öreg Münczné jött zavarba.
- No persze. Ó, ó! Ez az én ostoba öreg fejem. Ó, ó, tudom már. Hogyne tudnám! Hallottam már a tekintetes úr hírét. Nagyon örülök, hogy látom a tekintetes urat. Ösmertem a szegény tátiját. Istenem, hogy hasonlít hozzá, és mégis milyen csinos. Nagyon ösmertem, ámbár - tette hozzá mosolyogva - nekem nem hagyott kétezer forintot. Jaj, én már akkor is öreg voltam, mikor ő fiatal volt. No, hát csak tessék azokat az esernyőket megnézni. Majd megmutatom az utat, és megmagyarázom, hol vannak a padláson. Tessék utánam jönni. Bárcsak megtalálná az öreg tekintetes úr esernyőjét...
- Ötven forint ütné a markát, Münczné asszony.
Az ötven forintra megcsillogtak az öregasszony szemei, mint a szentjánosbogarak. Ó, a jó fiú! - sóhajtá az égre nézve - csak nincsen semmi tetszetősebb az Isten előtt, mint egy jó fiú, aki tiszteli a szülei emlékét! Olyan fürge, olyan eleven lett az ötven forint szóra, mint az orsó, s becsukván a bolt belső üvegajtaját kívülről, gyors tipegéssel vezette Gyurit az udvarra a létrához, s most már maga is föl akart menni, hogy segítségére legyen.
Vissza