Kossuth

Előszó

A győzelmes hadvezér könnyen aratja a népszerűség tapsait; a nép igazi szeretete a helytállás napjaiban, a balsors és veszély óráiban állja meg próbáját, s nem csökken az arra érdemes iránt.
Kossuth Lajosnak nem egyszer voltak ilyen nehéz napjai.
1849 januárjának elején súlyos csapás nehezedett a magyar népre és vezérére. Windischgraetz bevonult Pestre, a kormány menekült Debrecen felé. A nagy idők egyik krónikása így festette meg a visszavonulás képét: "A szolnoki híd felé özönlött minden, elképzelhetetlen keveredésben s rendetlenségben. A város valamennyi utcáján kocsik, lovak, ökrök torlódtak. Gyalog, kocsin föl s alá tolakszik minden rangú ember. A Debrecen felé vivő hídon leírhatatlan tolongás; az összecsapzott kaotikus tömeg csak akkor válik szét, mikor újonccsapatok, csikóménesek, hadiszerrel megakadt szekerek iparkodtak át, vagy valamely ismert képviselő úr erőszakolta ki magának az átmenetelt. Elegánsan öltözött dámák ülnek gyakran parasztszekereken, kétkerekű kordén glaszékesztyűs úr hajtja az egyetlen gebét, félig megfagyott asszonyok mentik ölükben csecsemőjüket. Nyolc teljes napon át, mert ennyi időbe tellett, míg elértük Debrecent, az utakat mindenütt végeérhetetlen karavánok lepték el; újoncok, sebesültek, rokkantak s ezeknek málha-szállítmánya. Alig lehetett most már utat találnunk; a fülsiketítő lármáról, az őrületes tolongásról, a szekerek s kocsik egymásba keveredéséről senki magának fogalmat nem alkothat." Vissza