Előszó
Részlet a tartalomból:
Vajon miért jutott eszembe ez a gyermekkori emlékem? És ilyen tisztán. Most, amikor már dédnagymamakorú lettem.
A Dembinszky utcában laktunk, az egyik négyemeletes ház...
Tovább
Előszó
Részlet a tartalomból:
Vajon miért jutott eszembe ez a gyermekkori emlékem? És ilyen tisztán. Most, amikor már dédnagymamakorú lettem.
A Dembinszky utcában laktunk, az egyik négyemeletes ház udvari, földszinti lakásában. A Nap csak a nyár közepén sütött be az udvarunk kövére, amikor a zeniten vonult át.
A vicénénket Kati néninek hívták, ma úgy mondanák, hogy segéd-házfelügyelő. Semmis kis teremtés volt, apró, fürge és készséges. És volt két kisfia. Az egyik az életemet meghatározó személy lett.
Azt a fiát Kálmánnak hívták. Vastag szemüvege mögött örökké nevettek a szemei, a szája szüntelenül vigyorgott, kilátszottak a lepedékes fogai. Az arcán végtelen elégedettség, derű ragyogott, míg kacsa módra dülöngélve lépkedett. Most mégis meghatódva gondolok rá. Két okból is felejthetetlen az életemben.
Én tizenkettő, ő tizenhárom éves lehetett, amikor az egyik nyári délután magabiztosan bekacsázott a nyitott konyhaajtónkon, és azt mondta anyámnak: „Sz, csókolom. Azért jöttem, hogy ezennel megkérjem feleségnek az Icuka kezét." - „Jól van - felelte anyám -, majd ha megnősz, gyere el érte." Kálmánka ezt tudomásul vette, és elköszönt: „Sz, csóóókolom!" A küszöbről még visszafordult: „Tessék mondani, a Weisz Laci már volt itt megkérni az Icukát?" - „Nem, ő még nem volt itt - mondta a mamám akkor tessék neki megmondani, hogy én már itt voltam!"
Vissza