Mikes Kelemen Törökországi levelei

Előszó

A Márvány-tenger európai partján, szelíden a tengerbe ereszkedő lejtőn, gyászos cziprusok között terül el félkör alakban Rodostó városa. A magyar utazó megilletődötten tekint végig a városka keskeny utczáin, a házsorokat körülvevő halmokon és vetéseken: itt élte száműzetésének egyhangú napjait az utolsó magyar fejedelem, II. Rákóczi Ferencz. Akik Rodostót kétszáz év előtt ismerték, a török viszonyokhoz képest csinos városnak mondták. Fekvése ma is bájos, különösen tavasszal. A sík tengernek s a föléje hajoló domború égnek erős kék színe, a szeszélyesen csipkézett Márvány-szigetnek villogó fehérsége, a hullámosan ringó zöld vetés, a gazdag szőlő-ültetvények: mindez az életnek, az üdeségnek képe. E szép látvány hatása alól néha-néha még azon szegény bujdosók sem tudták kivonni magukat, akik a szatmári békekötés után a török kegyelméből ide húzódtak. Egy-egy szép estén a tengerparton sétálva átengedték magukat az eszthetikai élvezetnek. De gyönyörűségük nem tartott sokkal tovább, mint a keresztyén templomok keresztjének vagy a török minaretek vékony fémrúdjának csillogása, amelyet egy pillanatra aranyos fénybe borított a lenyugvó nap utolsó sugara. Derült hangulatukat tova űzte a számkivetés szomorú tudata.
Azok a magyarok, akik a XVIII. század első felében Rodostóban éltek, mind fájó szívvel ették a száműzetés kenyerét, és közülök igen csak kevés gondolt olyan megnyugvással a szomorú, színtelen bujdosó-életre, mint maga a nagy fejedelem, és leghívebb belső cseléde, Mikes Kelemen. Vissza