Miképen mi is megbocsátunk... I-II.

Előszó

1880-ban, szeptember 6-án léptem Nordinann főerdész szolgálatába. Az erdészlak 10 percnyire feküdt Zülla falutól, nagy erdőségek szélén. Az öreg, hatalmas ház elragadtatással töltött el; tölgyek és fenyők vették körül és olyan volt, mintha csak nyugalom és boldogság tanyázhatna benne, pedig - jól tudtam, már régóta száműzve voltak belőle.
Nordmann úr a következő szavakkal fogadott fel Magdeburgban: „Két lányom van, az egyik húsz, a másik tizenhétéves. Az idősebbnek nincs már nevelőnőre szüksége, annak már egészen kész nevelése van, a kisebbiknek kellene valaki, aki az anyját helyettesítse. Tudniillik én özvegyember vagyok. Ezenkívül persze nyelvekre és minden egyébre is kellene tanítani a kicsit. Karolint, az idősebbet annak idején nevelőintézetben neveltettem, sajnos, nem áll módomban, hogy Johannát is odaküldjem. Nagyon csöndes a házam, de az erdő és a gyermek elég szórakozást nyújthatnak majd önnek."
Türelmetlenül vártam, hogy megismerhessem a fiatal leányokat. Szobalány nyitott ajtót, kíváncsian nézett végig rajtam, aztán a fogadószobába vezetett és azt mondta, hogy Karolin kisasszony azonnal jön, az erdész úr azonban nincs otthon.
Nem érintett éppen kellemesen, hogy senki sem várt rám a vasútnál, de próbáltam elnyomni ezt az első csalódásomat és türelmesen vártam a tipikusan nyárspolgári ízléssel berendezett szobában. Vissza