Miért halt meg a szépségkirálynő?

Fülszöveg

Nem szeretem a visszaemlékezéseket. Nem szeretek a sok-sok megélt évtizedre gondolni/és azt sem szeretem, ha egy barátom - úgymond - pályaívet rajzol. Önző módon ilyenkor magamra gondolok, arra persze, hogy hosszabb a mögöttem álló út, mint amennyi még rám vár. És, ha Sánta Gyurival beszélek, őt olvasom, óhatatlanul megfordul a fejemben a közösen megélt múlt. A laza, de mégis mindig élő barátság, az első találkozások, a szerkesztőségi órák...
Ő katona volt, ha jól emlékszem, és ebben nem azért vagyok bizonytalan, mert már szenilis vagyok, hanem mert abban a katonai szerkesztőségben, ahol én sorállományúként „szolgáltam", Sánta Gyuri is ott volt, vezetőként, de nem emlékszem egyetlen olyan pillanatra sem, amikor tisztként, vagy elöljáróként viselkedett volna. Menthetetlenül civil volt, igazi íróember, örökké tépelődő, olyasvalaki, aki követni akarja a változó világot, ugyanakkor saját magát sem hajlandó, fogalmazzunk inkább így: nem képes föladni.
Sánta György novellái éppen ettől jók, éppen ettől állnak oly közel hozzánk. Mert azt írja meg, ami bennünk zajlik, a kérdőjelekkel teli világot. Arról beszél, mondhatnám olyan lágysággal, mint amilyen ő maga, mégis hihetetlen keménységgel, amiről azt gondoljuk, más nem is látja, és amit nem is akarunk senkinek megmutatni: a bizonytalanságainkról. Sánta György sosem szégyellte a saját bizonytalanságait, sosem akarta magát magasztosabbnak mutatni, mint amilyen. És ezek a tépelődések ott vannak az írásaiban, akkor is ott voltak, amikor még más volt a világ. És mások voltak az emberek.
Ő azonban nem volt más: pont olyan volt, mint most, amikor visszatekint önmagára. És ezzel engem is arra kényszerít, hogy visszanézzek én is, s persze föltegyem magamnak a kérdést: rászolgáltam én erre a barátságra? Vállalhatom-e a múltamat, az írásaimat épp úgy mint Sánta Gyuri?
Hát ezért sem szeretem a visszaemlékezéseket. Vissza