Michelangelo freskói

Fülszöveg

Az "isteni" Michelangelo, a művészetek óriása Vasari szerint azért született erre a világra, mert a Teremtő példát akart mutatni nekünk, embereknek, hogyan kell a kiváló művésznek élnie és alkotnia. Csodáljuk, de vajon ismerjük-e? Ismertük-e legnagyobb művét, a vatikáni Sixtus-kápolna mennyezetfreskóit, láttuk-e őket igazi mivoltukban, úgy, ahogyan Michelangelo 1508-1511 között megfestette? Az olvasó talán már sejti a választ...
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a nyolcvanas években japán restaurátorok aprólékos, hozzáértő munkája nyomán a Sixtus-kápolna újjászületett. A több évig tartó, minden egyes beavatkozást gondosan mérlegelő és dokumentáló helyreállítás századunk legnagyobb és egyben legkorszerűbb vállalkozása volt. A mennyezetfreskók színei ismét felragyogtak, és nyomukban egy "új" Michelangelót ismerhettünk meg. Az újdonság ereje olyan nagy, hogy nézők tömegei állnak döbbenten - sokan a fejüket csóválva -, és bámulnak fel a kápolna mennyezetére. Kétkedő és lelkes cikkek és könyvek íródtak.
Ugyanilyen heves érzelmeket váltottak ki a freskók a XVI. századi kortársakból. Vasari, a mester odaadó csodálója arról ír, hogy Michelangelo itt talán kevesebbet törődött a színekkel, mint az anatómiával vagy a rajzzal. Voltak, akik egyenesen azt állították, hogy nem ismerte a színeket, azaz a festőmesterség alapjait. A korabeli vélemények a jelenlegi restaurálás helyességét támasztják alá, azt, hogy Michelangelo valódi forradalmat hozott a festészetbe. Festői eszközeivel, színeivel ugyanazt akarta elérni, amit a költészetben, az építészetben vagy a szobrászatban: nem szolgai módon utánozni a látható természetet, hanem arra használni a művészi képzelőerőt, hogy meglelje az igazi, az isteni valóságot.
Olyan ez a könyv, mintha alagút végére érnénk, és első ízben pillanthatnánk meg a fényt: először érthetjük meg a kápolna boltozatának teljes együttesét, kifejezésbeli gazdagságát, Jézus őseinek, prófétáknak és szibilláknak a világát. Részesei leszünk annak az emelkedett szellemnek, amelynek középpontja a megváltás eszménye, a szenvedés és a remény összefonódása, meditáció az emberiség sorsáról. Michelangelo saját élete, jelleme különös ellentétben áll ezzel a fenséges világgal. Állítólag gyanakvó, nehezen megközelíthető, magányos ember volt. Bizalmatlansága elűzte környezetéből a segédeket is, és megfeszített, hatalmas munkával, csaknem egyedül festette ki a kápolna teljes mennyezetét. Jellemének, külsejének tökéletlenségeit éppen a művészetében megjelenő, természetfölötti szépség ellensúlyozta.
Az újjászületett freskókat bemutató kötet egyszerre több nyelven lát napvilágot. Megismerhetjük belőle a kutatás legfrissebb eredményeit, a legjobb Michelangelo-szakértők - sokszor egymással is szembenálló - véleményét, s gyönyörködhetünk a 200 nagyméretű, kiváló minőségű színes reprodukcióban, Takashi Okamura munkáiban. Vissza