A tudás archeológiája

Előszó

Immár több évtizede annak, hogy a történészek figyelme előszeretettel fordul a hosszú korszakok felé, mintha csak azzal próbálkoznának, hogy a politikai viszontagságok és azok epizódjai alatti mélyrétegekben feltárják a tartós, nehezen megbontható egyensúlyokat, a visszafordíthatatlan folyamatokat, az állandó szabályozóelveket, az irányjelző jelenségeket, amelyek évszázados állandóság után tetőznek, majd az ellenkezőjükre fordulnak, a felhalmozódási és lassú telítődési folyamatokat, a nagy, mozdulatlan és néma talapzatokat, amelyeket az egymásba fonódó hagyományos elbeszélések az események tömegével borítottak be. Ehhez az elemzéshez a történészeknek olyan eszközeik vannak, amelyeket részben ők maguk készítettek, részben pedig máshonnan vettek át: gazdasági növekedési modellek, a piaci mozgások folyamatának mennyiségi elemzése, a demográfiai növekedés és csökkenés profiljai, az éghajlat és az éghajlati ingadozások kutatása, a szociológiai állandók keresése, a technikai újítások, valamint azok elterjedésének és fennmaradásának leírása. Ezek az eszközök lehetővé tették számukra különféle lerakódási rétegek megkülönböztetését a történelem mezején. Idáig a lineáris eseménysorok képezték a kutatás tárgyát; ezek most az egymás fölötti rétegek tagozódásának adták át helyüket. A gyors politikai mozgásoktól az „anyagi kultúrát" jellemző lassúságig megsokasodtak az elemzés szintjei. Mindegyiknek megvan a maga sajátos felosztása, mindegyikhez egy csak őrá jellemző keresztmetszet tartozik. Minél mélyebb talapzatokhoz szállunk alá, annál lassúbb a folyamatok ritmusa. Vissza