Mi, janicsárok (dedikált példány)

Fülszöveg

A cím, igazság szerint, idézőjelbe kívánkozik.
Akik ezzel a névvel jellemezték a Tóth Béla regényében olyan élethűen és izgalmasan ábrázolt fiatalokat - talán gúnyolódni akartak rajtuk. De ez a makacs, kemény koponyájú fiatalság még vállalja is ezt a nevet: a legyőzhetetlenség a mindig elöl harcolás, a tán faragatlan, de erős, egyenes határozott szándékú életstílus elismerő jelzőjének fogja fel.
Azokról a fiatalokról szól ez a regény, akiket a fölszabadulás a legsötétebb anyagi nyomorból váltott meg, lehetőséget adva, hogy az iskolapadokban és az egyetemi előadótermek soraiban megkaphassák, amit ősidők óta hiába éreztek jussuknak: a műveltséget. A lehetőség azonban éppen ezért ennek az "első nemzedéknek" a lelkiismeretében egyet jelentett a kötelességgel. A milliószor hallott és a mi szótárunkban bizony szükségképpen megkopott elemi igazság, hogy a tudás - fegyver, ennek a közvetlenül a felszabadulás után sorompóba lépő fiatalságnak az idegeiben állandóan jelenlevő, minden könyv elolvasásánál és minden hasznos vita dialógusában érzékletesen előtörő, újra és újra megélt nagy társadalmi élmény. Mikor pedig az egyetem sima padjai után az élet nagyon széttagolt, nem mindig áttekinthető, új meg új veszélyes meglepetéseket tartogató küzdőterére lépnek, néha meggondolatlanul, néha tévedve is, de maradnak, akik voltak: hűségesek, visszavonulást nem ismerők a politikában, a hétköznapok szürkeségében és a szerelem fényében is. Vissza