Kanonizált történelem és a költői hagyomány

Fülszöveg

Hogy a pravoszláv nemzet maradéka
Megtudja majd szülőhazája sorsát...
,,A Borisz Godunov a kutató történész drámája volt. Az ideális politikai személyiségről alkotott puskini elképzelésben új árnyalat jelent meg: a költő-gondolkodó és tudós költő [...], s egyúttal a naiv igazságú és erkölcsi érzékű költő is, aki nem okoskodik álnokul, s mint krónikaíró közeledik, a népvéleményhez'. E pozíciók egyesítését nevezte Puskin a Shakespeare szemével tekintett tragédiának." (Jurij Lotman) „[Puskin] egy olyan drámát [írt], amelyben a történelem, miként a folklór is, immár a nép pszichológiájának megismeréséhez vezető út a költő számára, a történelmi múlt pedig, amelyét romantikus prekoncepció nélkül tanulmányoz, a jelen megismerésének eszköze." Lotmannak e szavai azonban nem pusztán Puskinra vonatkoznak, hanem egyúttal előremutatnak Muszorgszkij történelmi operáira: a történelem poetizálására, a történelmi múltnak mint a művész hermeneutikai kérdésfeltevésének a tárgyává emelésére utalnak.
Puskin után az (orosz) krónikás színjáték fejlődése egy zenés színpadi műfajba torkollott: az orosz történelmi operába. Egy nagy múltú és roppant gazdagságot felhalmozott irodalmi műfaj átúszik a zenébe és zenei műfajként él tovább, mert ekkorra csak a zene tudott adekvát hermeneutikai választ kínálni a történelem kanonizációjának a problémájára.
A Puskin-tragédiától a Hovanscsináig ívelő költői tradíción jól látható az interpretáció-kanonizáció sajátos kapcsolata irodalom, ill. az azt értelmező és a hozzá erős, eltéphetetlen gyökerekkel tapadó zene között. Irodalom és zene egymás ilyen erejű kölcsönös megtermékenyítéséről a klasszikus görög tragédiák óta talán Muszorgszkij történelmi operái esetében beszélhetünk először." Vissza