A Pesti Hirlap Vasárnapja 1930. február 16.

Előszó

Részlet:
Minden évszak megajándékozza örömökkel az embert. Az ősembernek kegyetlen ellensége volt a tél, a ma szvetterrel, gyapjuruhákkal ellátott sportolójának azonban frissitő kedvtelések sorozatát jelentik a ropogós hóval fedett hegyoldalak és a hatalmas jégkristályokká fagyott szabad vizek. Széditő magasságból száguldó sielők és ródlizók vidám hangjától zengenek a hó fehér abroszával teritett vidékek. Pirosság csipett arcok és szivárványozó sportruhák szinesitik a szikrázó hátu jégpályákat. Fehér fátyolként libben a lehelet a rubintos ajkak körül. Lüktető ritmusu táncokra iramlanak az ifjak izmos lábai. Parázs hócsaták csintalan hajrája muzsikálja tele a láthatatlan tükkel szurkáló téli délutánt. Fekete varjak szállnak a ködös magasság derekában és halkan, valami felfoghatatlan muzsika ütemére hull a hó. A mezők töretlen irhája felett üde illatként libben az országutakon suhanó szánok kacagó csengőinek hangja. Alszik az erdő. Olykor megroppan egy-egy ág, mintha csontjaikat ropogtatnák a hermelinbe öltözött faóriások. Valamelyik bokor tövises csontváza mögött éhes ordas lázas szeme villan. A város csenevész fáin dermedt verebek gunnyasztanak és le-lepottyan közülük egy a fehér utra, ami ravatalukká lett. Ha akad is emberséges ember, aki ablaka párkányára szórja étele morzsáit, nem sokat jelent. Mit is jelenthet a morzsa az éhes szájak hadserege mellett?! Vissza