Előszó
Részlet a kötetből:
Mint a föld...
Ott álltak a garádics fölött, hosszú sorban, komor arccal, vad szemük mélyén fenyegető villogással. Mint egy sor szárnyát verdeső, visongató varjú.
Körül a garádics palánkján, a széles, fehér falpárkányon muskátlitövek virítottak. Két sorban paprika függött, fönn a padlás alatt. Néhány kendermagos tyúk kapirgált lenn az udvar gyér füvében, közel a kerekes kúthoz. Nyárvége volt, kék árnyékok bújtak már elő a kert végén, a bodzabokrok alól.
Anna, a csapat közepén, a kékrefestett ajtószárnyakhoz támaszkodott s messze elnézett, a feléje hajló fejek fölött. A napot keresték szemei, a napnak melegét soványra aszott tagjai. Mintha nem is hallotta volna a körülötte zúgó kárálást.
- Én bizony nem engedném a jussomat...
- Én kikaparnám a szemét!...
- Én a kenyérrel, borral szemére vetném...
- Én nem hagynék neki nyugságot: csúfítanám, mérgesíteném...
Anna komoran, fáradtan intett.
- Ne bujtogassatok engem. Úgyse cselekszem meg, egyiket se!
A „kárálók", csupa „kedves" szomszédasszony, gyerekkori pajtás, koma, meg rokonnép, fölháborodva csattant reá:
- De nem érdemel kíméletet!
- Aki más asszony után fut, szégyenkezzék!
- Meg kell az olyat gyalázni, este is, reggel is!
- Hadd tuggya meg az is, mi a bánat, meg a szenvedés.
Anna, ott az ajtónál, mintha megrezzent volna.
Vissza