Mexico meghódítása

Előszó

Néhány képmását ismerjük. Egy bronzplakettről életének negyvenkettedik esztendejében ráncos homlokkal, szigorúan és személytelenül néz le ránk. Nagy állóportréja - ismeretlen korabeli mestertől - őrgrófi díszében, páncélosán ábrázolja. Egy velencei, XVIII. század elejéről származó kiadás címlapján haját és szakállát barokk lendülettel bodorította ki az egykori rézmetsző. Talán mindegyiknél közvetlenebb, beszédesebb az az angol metszet, mely egy Firenzében őrizett képmás után készült: a Tizián tónusában tartott arckép javakorabeli férfit ábrázol, minden külső disz, ékszer, rangjelzés nélkül, inkább egyetemi magisterre, vagy királyi jegyzőre emlékeztet. Az arc átszellemült, a tekintet áthatóan fürkészi a messzeséget, az orr keskeny és finom: művelt, literátus ember arca, aki ugyan benne él korában, de mégis inkább az örök dolgokban merül el. S ha nézzük ezt a képet - ugyanezt fedezhetjük fel az összes többi ábrázolásokban is: a finom, zárt ajkat„ a keskenyen elnyúló orrot, a szem lebilincselő tekintetét, a magas, kissé ráncos, gondterhelte homlokot. Mindez egy nem túlmagas, arányos férfitesthez tartozik, középkorú spanyol nemes figurája az „aranykor" kezdetéről - a sötét tónusú köntösből szinte raffináltan finom kéz hajlik ki. Ha hihetünk a képmásoknak - az a férfiú, aki úgyszólván egyéni hőstettként rombolta szét az Újvilág legnagyobb s legrejtélyesebb civilizációját, - semmiesetre sem lehetett oly durva, véreskezű conquistador, mint amilyennek festette őt a romantikus korban feléledt kollektív lelkiismeret. Vissza