Metropolis 1997. ősz

Előszó

Festészet és film
Két - vagy több - művészeti ág összehasonlítása olyannyira tradicionális és bevett fogása az esztétikai, művészetelméleti irodalomnak, hogy e helyütt lehetetlen akár csak utalásszerű kifejtése is - de talán nem is szükséges. Hosszú ideig csupán az irodalom és a képzőművészet közötti, illetve az ezeken belüli összevetésekről és megkülönböztetésekről lehetett szó. Szimonidész distinkciói, a Szent írás és a Biblia pauperum Nagy Szent Gergelytől eredő elméleti megkülönböztetése, a reneszánsz paragone, Lessing klasszikus tanulmánya stb. - mindezek egyik része a különbségek felsorolásával normatív értékítéleteket fogalmaz meg (a leonardói traktátusok és dialógusok például egyértelműen a „festészet" elsődlegességét hivatottak igazolni a „költészettel" szemben), de mindegyikükre jellemző az a próbálkozás, hogy a megkülönböztetés segítségével le is határolják a különböző művészeti ágakat.
Filmelmélet-történeti közhely, hogy a filmművészet kialakulásával párhuzamosan megszülető teoretikus munkák a film művészetként való elismertetését és önálló identitásának meghatározását elsősorban annak a többi művészeti ághoz való viszonyának feltárásával próbálták meg elérni. E törekvés szorosan kapcsolódik ahhoz a lessingi felismeréshez, hogy minden művészet a maga kifejezési eszközeinek segítségével ábrázolja sajátos tárgyát. A film esetében ezt a sajátosságot nyilvánvaló módon abban vélték megtalálni, hogy a film közvetlenül és magától értetődő módon képes ábrázolni a mozgást A korai összevetések egyrészt nyilvánvalóan metaforikusak (mint például Lindsaynél, aki „mozgó festészetről" és „mozgó építészetről" beszél), másrészt nagyszabású - és elnagyolt - esztétikai konstrukciókat dolgoznak ki (például Canudo „hetedik művészet"-koncepciója). Egy kérdésben azonban minden teoretikus azonos állásponton volt: a filmet inkább a színháziasságtól (és irodalmiasságtól) kell megszabadítani, mint a festészeti hatásoktól, hiszen ez utóbbiak kevésbé jelentenek veszélyt a film autonómiájára nézve, lévén a mozgás maga erőteljesen távolítja a filmképet az „álló" képtől. Ez a jelentős különbség azonban a filmi és az „irodalmi" elbeszélés között nem áll fenn. így aztán igencsak elterjedt az a nézet, mely szerint a filmet „megmozdított állóképnek", illetve a „mozgás új kifejezési lehetőségének" kell tekinteni. Azonban a festmény (és egyáltalán: a képzőművészeti alkotások) és a filmi kép különbségét csupán a mozgásábrázolás - azaz a „térbeli" és „időbeli" művészetek időkezelésének - eltéréseire redukálni nyilvánvaló leegyszerűsítés. Hiszen a kétféle képtípus között pusztán perceptív eltérést feltételezni az elbeszélés kérdésének teljes figyelmen kívül hagyását jelenti. Ezt a tízes'-úszas évek avantgárdja által - persze teljes tudatossággal - mellőzött kérdést csak a szemiotikái kutatások megindulásával kezdték figyelembe venni.
Világos, hogy a probléma tulajdonképpen annak a kérdésnek a félreértéséből adódik, amit a statikus „filmkép" és a „festmény" különbsége indukál. Holott valójában a folyamatként, tartamként felfogott „film" és a „festmény" különbségéről van szó. Azt mondani, hogy a film „(mozgó) képekből áll", igencsak félrevezető. Hiszen a filmi struktúra bonyolultabb szintjeitől - a montázstól, a narrációtól - eltekintve is, a filmet még a benyomások legelemibb szintjén sem tekinthetjük statikus állóképek sorozatára visszavezethetőnek: úgy kell felfognunk, mint látványok és tartamok együttes létezését. Ebből a szempontból igaza van Arthur C. Dantónak, amikor itt közölt tanulmányában arról beszél, hogy „nem kísérhetünk figyelemmel" egy festményt. Persze Danto pontosan az elbeszélés - a képbe foglalt, sűrített időtartam - szempontjából téved, hiszen nyilvánvalóan léteznek különbségek a festmények között a bennük foglalt idő tekintetében. És ez a kérdés nem pusztán külsődleges, az ábrázolt tárgy, téma idejére vagy annak időtlenségére vonatkozó felvetés, hanem sajátosan festészeti-kompozicionális probléma is. Géricault képe, A Medúza tutaja, az ábrázolt tárgy mozgalmassága ellenére, kompozicionális hatások révén jóval „hosszabb ideig tart", mint mondjuk Delacroix valamivel későbbi Villámtól megriadt lova.) Vissza