Mészáros Ági

Előszó

1989. február 23. délután fél három. A Ménesi út 79. számú ház előtt állok, telve szorongó várakozással, hogy megismerhetem Magyarország egyik legnagyobb élő színésznőjét, akit tizenöt éve szinte sekni nem látott, olyan visszavonultan él.
Mészáros Ági az ajtóban fogad: pici, törékeny, madárcsontú öregasszony. Csak a szemében szikrázik fel az élet, ahogy rám mosolyog. Finom tapintású keze hűvös. Szájával nehezen formázza a szavakat: agyembóliából visszamaradt metatézis nehezíti beszédét. Ez a legmegrázóbb az egész találkozásban: ahogy neki-nekifut egy szónak, ahogy megbicsaklik a kiejtése. Ő, aki a legnagyobb magyar írókat szólaltatta meg a nemzet első színpadán.
Sok mindenről beszéltünk és semmiről. Nem akartam első alkalommal lerohanni, a kényes kérdéseket a későbbi találkozásra tartogattam. A lényeg az volt, hogy beleegyezését adja a könyvhöz, amely - hittem akkor - az ő közreműködésével fog megvalósulni. Sajátos orgánumát, lassú beszédét őrzi a magnókazetta. Fárasztotta az emlékezés. Az az erős koncentráció, amelyet a felcserélt hangzók miatt kellett kifejtenie. Gipszfotelben ült - utolsó kórházi kezelése óta fájlalta a gerincét -, ahonnan fel-felállt néhány percre lepihenni.
Mészáros Ági végtelen szelíd, szeretetre méltó, meggyötört ember benyomását keltette bennem ezen az első és utolsó találkozáson. Az ajtóig kísért, meghívott máskorra is. Itt még elmesélte, hogy a kórházban, ha nem tudott aludni, régi szerepeit mondogatta magában, többek között Illyés Gyula Dózsájának Annáját. Azzal búcsúzott tőlem, hogy megmutatta a drámakötetet, amelyet az ő szépséges fiatal arca díszített.
1989. március 8-án, színházi főpróbán tudtam meg, hogy Mészáros Ági aznap meghalt. Ott ültem, abban a színházban, amelynek fél évszázadig volt tagja, ahol legszebb szerepeit játszotta. Nem tudtam másra gondolni, csak őrá. És arra a sok-sok kérdésre, amit nem tettem fel neki. Arról az előadásról nem tudnék objektív kritikát írni. Számomra mindörökre összefonódott Mészáros Ági halálával. És bár a színház - ahogy ezt a főpróba is bizonyította - megy tovább, elveszített valakit, aki szépségével, tehetségével és senkihez sem fogható népszerűségével meghatározó volt a magyar színművészetben. Vissza