A négylábú kutya

Előszó

Részlet a könyvből

Kezdődtek pedig a történetek, a négylábú kutya történetei, ez év augusztus 6-án, a születésem napján.
Elmondom azonban, a könnyebb megértés végett, elöljáróban a megelőző napomat. Reggel gyalog indultam a színházba, és nem messze tőlünk fölfedeztem egy kapualjat. Fölfedeztem, és az egész utca más lett tőle. Több mint tíz éve, hogy ott lakom... Azután kihoztam a kocsit a szervizből, és fölfedeztem a gépek közérzetét. Eljátszottam ezzel a fölfedezéssel, és eljutottam a pánközérzetig. Miért ne lehetnének görcsös, bolond napjai a Tejútrendszernek is, meg annak is, aminek a mi Tejútrendszerünk csak egyik eleme (és amire még mindig nem merném rámondani, hogy a világ)?... Augusztusra az egynyári nők már megfakultak, már nem olyan hűvösek, frissek és csillogók, mint májusban, júniusban. Már nem olyanok, mint a frissen mosott süllő, olyan tiszták és opálosan fluoreszkálók. Már látszik, hogy megtörtént velük minden, ami a Balaton partján vagy a Rómain vagy Szentendrével szemközt, a szigeten vagy általában a vizek mentén megtörténhetett. Tündérillúziók helyett praktikus gondokat tükröz a szemük, és látszik rajtuk: csak süketen bámulnának a filozófus rezignált vigaszára, hogy nádasokban, füzesekben, parti kövek közül jövő tavasszal új egynyári nők röppennek majd fel. Néztem a rajzásukat délután a Hungária ablakából, néztem és sajnáltam őket. Azokat is, akik belészerettek a nyáron földi emberbe, és itt maradnak halandónak; azokat is, akik az első októberi köddel lerakják majd petéiket, és kiürült testük helyén másnap reggel ázott rongydarabot, papirost, ilyesmit, áradási hordalékot lát a szemünk; meg azokat is, akik testben-lélekben meddők maradtak a nyáron, s hamarosan elröpülnek a jégkristályos örökkévalóságba. Mert ahogy elnéztem őket a kávéház ablakából, megfigyeltem, hogy éppen ez a három fajtájuk létezik... Aznap értesültem róla, hogy bármely tárgy a magasságának ötvenhétszeres távolságából egyfokos szög alatt látszik. És hogy a leander levágott ágacskája vízben gyökeret sarjaszt... Értekezletünk volt a minisztériumban, és mivelhogy mindenki nyaral, a nyaraló mindenki helyett egy senki szólalt fel, egy minisztériumi Nemecsek, egy töltelékemberek között is apraja. És megfigyelhettem másfél órán át, hogyan viselkedik az ilyen ember főszerepben. Hogyan hangsúlyozza éppen a legkevésbé fontos szavakat. Mintha csak magát hangsúlyozná velünk. És hogyan bólogat, jegyez, ügyködik, hogyan csap le éberen. És hogy kiveri az izzadság, milyen ragadósan megolvad, ha pár percen át gúnyosan nézem. Hazafelé menet lengett az utcalámpa a szélben, és egy árnyék játszott az úton. Fölfedeztem a "Külvárosi éj" egyik sorát. Vissza

Fülszöveg

József attila két sorát írhattam volna mottóul ezekhez az - orosz babák módjára - egymásból előbújó, egymásba illő történetekhez. "A négylábú kutya" című regényemhez:
"Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat"
Ám ha már idéztem a két sort, hadd utaljak, tréfáskomolyan, a címre is: hogy tudniillik "nem én kiáltok". Több olyan regény is írtam életemben egyes szám első személyben, amely első személlyel nem vagyok azonos. "Az ártatlanság kora" esetében ez nyilvánvaló (senki sem gondolja, hogy valaha szőke szépasszony lettem volna). Remélem, nyilvánvaló az "Apaszív" esetében is. A "négylábú kutya" némiképp megtévesztő, hiszen a hős író és velemkorú. A félreértés elkerülése végett: nem vagyok azonos vele. Alighanem az is tévedés, amit egyik olvasóm írt annak idején, hogy személyiség-hasadásos módon két alakban is jelen volnék a könyvben: nemcsak az író, de barátja és vetélytársa, Zoltán is én volnék. Zoltán figuráját valamelyest valóban egy tragikus sorsú barátomról mintáztam. Valamelyest! Mert az ő esetében is pontosabb, ha úgy mondom: több barátom és ismerősöm kínálta a típust, közülük leginkább ő. A típust, amely elég sok írásomban előkerül, mert - úgy látszik - sem a vonzalomtól iránta, sem a vele folyó vitámtól nem tudok szabadulni. Semmiképp sem volt tehát tudatos, most utóbb mégis arra kell gondolnom: talán mégiscsak lehetett valami személyes, vallomásos közöm a regénybeli íróhoz. sokat dolgoztam akkoriban, és nem is sikertelenül. Bizonyára megkísértett a rutin és felületesség. Lehet, hogy azt a kísértést akartam eleve kivédeni?! Ez persze nem biztos. Minthogy az sem, hogy a kísértést kivédtem-e. Az előbbit csak gyanítom, az utóbbit csak remélem. Vissza