Meseváros

Előszó

Részlet a könyvből:

KÉTSZER KETTŐ NÉGY

Ma már legfeljebb hajlottkoru, maradi gazdálkodók nevezik igazi, romantikus hangzású nevén: a közigazgatás is, sok beszivárgott, hagyomány-tiszteletlen lakosa is szivesebben nevezi VII. kerületnek a Nagyvárost, amelyben én gyermekkoromat leéltem, ifjúvá serdültem és élelem legnagyobb botlását elkövettem: újságíróvá lettem, hogy megjavítsam az emberiséget.
Itt boltoskodtak a szüleim, korcsmánk is volt. Kora hajnaltól késő estig dolgoztak szegény megboldogultak, hogy megéljenek, urat neveljenek a gyermekeikből és véres-veritékük szakadatlan hullása árán kis vagyonkát kuporitsanak össze: legyen mit aprítanunk a tejbe, akkor is, amikor ők már csak örökkön égő, ma is fájó sebek lesznek emlékezetünkön. Nagyon rendes, csendes, szelid, tisztességtudó gyerek lehettem, mert a szüleim hamar elhatározták, hogy - mivel ők nem birnak velem - minden áron iskolába adnak. Minden áron. A beiratás idejében ugyanis épencsak hogy betöltöttem az 5-ik életévemét. A zsidóiskolába ezért nem vettek fel.
- Csinálj valamit, - mondotta sirásra fakadva az édesanyám apámnak, - csinálj valamit, a jó Isten szerelmére, mert én nem birom tovább.
Másnap reggel Csabai Erzsi néni - öreg, teljhatalmú cselédünk - belepréseli a nagy mosóteknőbe és hiába vágtam okos, szelid képű fejéhez a vizes kannát és ordítottam messzihangzó torkom szakadtából, végigsikált bizony a keménykötésű szappanos surolókefével, tetőtől-talpig: vörös lett utána a bőröm, mint a főtt rák. Rám húzta a bátyámtól örökölt és majdnem passzentos kékfestő ruhát, amelynek matrózgallérján két csillag hirdette, hogy talpig katonagyerek a viselője. Azután megfésült Erzsi néni és miután hosszas vizsgálata eredményeként elégedetten konstatálta, hogy sikerült a nyilvánosság számára is elfogadhatóvá restaurálnia, - átadott az édesapámnak. Vissza