Mesekincsek

Előszó

Részlet a könyvből:

Az ólomkatona

Volt egyszer huszonöt darab ólomkatona, mind édestestvérek, mert ugyanabból az ólomdarabból öntötték őket. Puska volt a vállukon, szembefordultak az ellenséggel, kék és piros volt a feszes katonaruhájuk. Az első szó, amit hallottak, mikor a skatulyájuk tetejét felnyitották, ez volt:
- Nini, ólomkatonák!
Egy kisfiú kiáltott fel így, aki tapsolt örömében, mikor az ólomvitézeket megpillantotta. A születésnapjára kapta a dobozt és most csatarendbe állította vitézeit az asztalon. Egyik katona szakasztott olyan volt, mint a másik, csak egy volt közöttük, aki különbözött a többiektől; féllábú volt szegény, mert őt öntötték utoljára és mire rákerült a sor, elfogyott az ólom. Azért a féllábán éppen olyan szilárdan állott, mint a többiek a kettőn. A sors könyvében azonban különös kalandok voltak megírva az ő számára.
Az asztalon a katonákon kívül mindenféle más játékszer állott, a legszebb volt közöttük egy papirosból készült, díszes kis várkastély. Ablakain keresztül be lehetett látni a termekbe, előtte apró kis fák állottak, körülötte pedig tükörüveg, amely tavat ábrázolt. Ezen kis viaszhattyúk úszkáltak és nézték magukat a tó tükrében. Nagyon csinos volt az egész, de legcsinosabb volt mégis a kastély nyitott kapujában álló kisleány. Ezt is papirosból vágták ki, de a ruhája selyemből volt, keskeny kék szalaggal a vállán keresztül, a szalag közepében pedig ezüst csillag ragyogott, akkora, mint a leányka arca. A kis hölgy kecses mozdulattal emelte felfelé karjait, mert táncosnő volt, és a féllábát olyan magasra emelve tartotta, hogy az ólomkatona nem is látta és szentül hitte, hogy annak is csak egy lába van, mint neki. Vissza