Előszó
Mesék a kacagó emberről
Ezek a mesék nem mesék, ezek az elbeszélések nem elbeszélések és én nem vagyok író. Éppen úgy nevezhetnének evőnek, járónak vagy cipőgombolónak, mert eszem is, járok is, be is gombolom a cipőm. Az író nevet különben is mélyen megvetem: az emberiség szemetét ismertem meg e név alatt.
Az, hogy írok, semmiképen sem különíthető el életem más elmaradhatatlan nyilvánulásaitól s az íróság, mint mesterség, még lehetetlenebb nekem, mint annak az ötszázötvenöt írónak, aki Pesten ebből él. Pedig, hogy azoknak is lehetetlen, abból látszik, hogy milyen rosszul sikerül nekik.
A gyermekeket megnáspángolja az apja és sír, tarkón dobja a pajtása és feljajgat, megcsiklandja a nap és nevet. Ezeket nem igen szokta pontosan meghatározható műfajokban végezni. Az én apróságaim a változó napok muzsikálták ki belőlem s nem tehetek róla, hogy nem szabályos műfajban csikland, lel és ráz az élet. Csak annyiban vagyok felelős értük, mint a hegedű a belőle kiszálló nótáért.
Tudom, hogy ezek az oktalan mély valóságok sok peckes kritikus és kivasalt tanár orrát meg fogják fintorítani. Mert nekik "irodalom" az, ami nekem az élet kipattanásozó vonagló bőre. De hát van muslica, van Petőfi-társaság és kőrösi szentelt víz és kell, hogy legyen filológia és sancta schöpflinitas.
Olvasó szívem, ki a szörnyű századok alatt nyájas tudtál maradni, ne haragudjál e pár megszenvedett csacsiságért se. Te csak olvasod, én meg írtam és hidd el, hogy ez drágább mulatság volt.
Budapest, 1919 október 6-án.
Szabó Dezső
Nincs menekvés
Az a regény, melynek tervét - folytonos nehéz viszonyokon át - magamban dédelgettem, külső tetteiben mutatná az embert, felzsúfolt erői roppant hódításaiban, a lelke csak az izmain át villanna elő. Hálaének volna, hogy van munka, szenvdés, jóság s embereket egybeölelő diadalmas hit. De előbb ettől a halottól kellett megszabadulnom. Bármilyen nagyobb munkába kezdettem, elémbe került, megakasztott. Előbb vele kellett számolnom.
Semmiképen sem önéletrajz ez a rövid regény. Hősének lelkialkata, útjai tőlem idegenek. Csakhogy éppen olyan tájakon szerepeltetem, melyeket szeretek. És mégis a megszállás erejével állt újból meg újból előmbe, mégis az én életemből való. Az örök szomjuság nagy szomorúsága panaszol ki belőle.
Nem akartam semmiféle miliőt festeni. Az egész regény egyetlen tömör pszichológiai mondat, egyetlen egy alannyal és egy tárggyal. Vergődő hősének agóniája és halála. Minden egyéb csak annyiban van, amennyiben ennek az agóniának az eleme.
Százötven év óta azt szokták rikoltani a szerzők, hogy újat, újat nemzettek. Én most újból elolvasva ezt a regényt, látom hogy mennyi tizennyolcadik század van benne. A tizennyolcadik század második fele, mikor már szembe is mertek fordulni az emberek az életbetegségükkel s rádermedt szemmel meg merték figyelni egyes folyamait.
Semilyen tételt, semmiféle véleményt nem állítok fel, nem védek ebben a regényben. A benne esetleg előforduló ilyenszerű dolgok csak mint a hős betegségének tényezői jöhetnek számba. Egy beteg lélek szintézisét adtam, ennyi az egész. A mult iránt nincs tiszteletlenség, a jelen iránt nincs gyűlölet benne. Egy haldokló van benne, aki aztán meghal. Az egyetlen lira, amit én adok hozzá: a szánalom.
Ungvár, 1917.
Szabó Dezső
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal