Merleau-Ponty filozófiája

Előszó

Hadd kezdjek egy idézettel: „Amikor mi fiatalok voltunk, mi nem Sartrera néztünk fel, hanem Merleau-Pontyra. Elbűvölt bennünket". Foucault beszélt így 1973-ban, Párizsban, egy kiélezett politikai helyzet kontextusában, beszélgetőtársa pedig Claude Mauriac volt. Mauriac így folytatja a beszélgetést: „én nem vagyok elég képzett, tehát nem tudom megítélni, de az a benyomásom, bármilyen nagy gondolkodó is Merleau-Ponty, nem olyan «nagy szellem» mint Sartre. Ezt elismeri Foucault".
„Nagy szellem"? Ezen alkalmi megjegyzéseket akár jellegzetesnek is tekinthetjük az adott időben. Merleau-Ponty filozófiájának jelentősége a hetvenes évek elejére valóban elhalványodott, a vonatkozó recepció csendesedett. Egy értelmező egyenesen valamilyen „furcsa csendről" beszélt, amely körbeölelte a strukturalizmus és a humántudományok előtti utolsó filozófust. „Utolsó filozófus", ismételjük meg e kitételt. Vissza kellett majd térni, tehát, egy elmúlt kor „utolsó filozófusához", de ez csak később vált valóvá. Kezdjük azzal, hogy az egzisztencializmus és a fenomenológia találkozása, amely meghatározó módon jelenik meg Merleau-Ponty életművében, nem volt véletlen. Lehetséges-e másképpen megragadni az egzisztenciát, nem szükségszerű-e, hogy éppen a fenomenológia nyit ablakokat az egzisztenciára? Csakhogy a XX. század hatvanas éveiben az egzisztencializmus autoritása alaposan megingott, és e ténynek befolyásolnia kellett a Merleau-Ponty-ra irányuló érdeklődést is. Noha filozófiáját nem tudjuk megérteni a fenomenológia nélkül (a „legnagyobb francia fenomenológus", mondta róla Ricoeur), ettől még szélesebb körökben az egzisztencializmus súlyvesztése őt is érintette. Vissza