Mengele bőröndje

Előszó

1. fejezet
Amikor megérkeztem San Carlos de Barilochéba, esett a hó. Hízott pelyhekben hullott a városra, amely különben is fehér volt már. Ezerkilencszázötvenhat óta nem volt tél az életemben. Talán még három évszak sem, csak nyár meg tavasz.
Argentína persze nagy ország: a napsütötte tengerpartok és a sárga pampák mellett vannak hósipkás hegyei is, ám ezt jobbára csak az eszével tudja az ember addig, míg ki nem mozdul Buenos Airesből.
Patagóniáig kellett utaznom ezért a télért.
Egyedül érkeztem, pedig családi kirándulásnak indult ez a pár nap, amelyet nem is titkoltan a két évvel korábbi svájci sítúra párjának szántam. Az utolsó pillanatban azonban a nevelt fiamat ledöntötte a lábáról valami heveny vírusfertőzés. Magas láza lett, rázta a hideg. Egy rövid ideig még lázgörcstől is szenvedett, elcsigázott tekintetén láttuk, hogy az ízületei úgy fájnak, akár egy köszvényes öregembernek.
Megpróbáltam mindent, hogy csillapítsam Karl-Heinz hőjét.
Adtam neki gyógyszert, literszám itattam vele a vékonyra főzött teát, sőt még a Kneipp-féle borogatást is alkalmaztam, a fiú láza azonban nem csillapodott. Láttam már ilyet elégszer. Pontosan tudtam, hogy a láz nem is e praktikák hatására múlik majd el, hanem akkor, ha Karl-Heinz szervezete végre elégette a kórokozót.
A tudós énem ennek megfelelően igyekezett megnyugtatni Marthát: türelem, pár nap, és magától elmúlik. A gondviselő énem azonban orvul elárult. A pótcselekvés, ahogy gyors egy-
q® gkp Vissza