Mengele boncoló orvosa voltam

Előszó

I. FEJEZET.
A forró, májusi délutánon már kibírhatatlanná válik a szögesdrótokkal behálózott ablakú, csukott teherkocsiban a kilencven összepréselt ember mosdatlan kigőzölgése, valamint a színültig telt ürülékes vedrek bűze.
A deportáltak vonata, negyven ilyen kocsiból álló szerelvény, már negyedik napja rója Szlovákia, majd a Generalgouvernement földjén a kilométereket és visz bennünket előttünk még ismeretlen célja felé. Magyarország egymillió főnyi, megsemmisítésre ítélt zsidóságának első csoportja van a vonaton. Mögöttünk marad a Tátra. Átrohanunk Lublinon, majd Krakau következik. A háború folyamán mindkét város hírhedtté vált gyűjtőhelye, illetőleg megsemmisítő helye Európa náciellenes polgárainak, kiket az európai — új rend — képviselői hurcoltak ide az általuk megszállt területekről.
Krakau-t elhagyva, alig egy órát fut vonatunk, hogy egy nagyobb állomáson megálljon. Gót-betűs felirat adja tudtunkra, hogy az állomás neve: Auschwitz. Nevénél nem jelent többet számunkra. Hírét soha nem hallottuk sem vasúti, sem egyéb viszonylatban.
Vonatunk körül, amint azt a vagon résein keresztül megfigyelem, nagy a jövés-menés. Eddigi SS. őreink leszállnak. Helyüket új őrség foglalja el. Úgyszintén elhagyja helyét a vonatkísérő vasúti személyzet is. Mint az elejtett szavakból is következtetem, útunk végcélja előtt vagyunk.
A szerelvény elindul és mintegy húsz percnyi út után szirénájával hosszan búgatva, megáll.
Rést találok, ahol ismét kinézhetek. Köröskörül sík, Vissza