Fülszöveg
1930. október második hetének első napján, déli 12 órakor láttam meg a napvilágot. Anyám 23, apám 30 éves volt, alig egy éves házasok. Úgy tűnik, érkezésem nagyon megbolygatta az ifjú pár anyagi biztonságát...
A nyarakat az úgynevezett Danubius-telepen töltöttük...
Egyik maradandó emlékem 1941-ből Teleki Pál öngyilkosságához fűződik... A megszégyenítések, megkülönböztetések egyre sűrűsödtek. Hét évesen a Váci úti iskolába írattak...
1942: apai nagybátyámat, aki az Egyesült Izzóban szervezett munkás volt, büntetőszázaddal Ukrajnába vitték...
1944 tavaszán - hogy melyik napon, nem emlékszem, akkor nem bírt jelentőséggel - láttam újpesti nagyszüleimet utoljára életben...
1944. november 9-én láttam anyámat hátizsákkal a vállán eltűnni a szemem elől, ahogy a menetet végighajtották a Kresz Géza utcán. 37 évesen ez volt első külföldi útja - de az is lehet, hogy ekkor hagyta el először szülővárosát, Budapestet...
Egy szobában tízen voltunk összezsúfolva...
Amikor 1945...
Tovább
Fülszöveg
1930. október második hetének első napján, déli 12 órakor láttam meg a napvilágot. Anyám 23, apám 30 éves volt, alig egy éves házasok. Úgy tűnik, érkezésem nagyon megbolygatta az ifjú pár anyagi biztonságát...
A nyarakat az úgynevezett Danubius-telepen töltöttük...
Egyik maradandó emlékem 1941-ből Teleki Pál öngyilkosságához fűződik... A megszégyenítések, megkülönböztetések egyre sűrűsödtek. Hét évesen a Váci úti iskolába írattak...
1942: apai nagybátyámat, aki az Egyesült Izzóban szervezett munkás volt, büntetőszázaddal Ukrajnába vitték...
1944 tavaszán - hogy melyik napon, nem emlékszem, akkor nem bírt jelentőséggel - láttam újpesti nagyszüleimet utoljára életben...
1944. november 9-én láttam anyámat hátizsákkal a vállán eltűnni a szemem elől, ahogy a menetet végighajtották a Kresz Géza utcán. 37 évesen ez volt első külföldi útja - de az is lehet, hogy ekkor hagyta el először szülővárosát, Budapestet...
Egy szobában tízen voltunk összezsúfolva...
Amikor 1945 januárjában, nem emlékszem hányadikán, az első orosz katona kinyitotta a pinceajtót, beáradt a napfény...
"Mentsétek meg Budapest éhező gyermekeit!" - szólt a felhívás és mi ott szorongtunk a debreceni pályaudvaron, amikor jöttek a környékbeli falvakból és válogattak az éhező gyerekek közül...
1945. május elseje előtt nagy nyugtalanság fogott el. Úgy éreztem, haza kell mennem Pestre - hogy ha anyám megjön, megtaláljon...
1949-ben léptem be először az egyetem épületébe...
1978 és 1984 között négy ízben állhattam a szülőszobák előtt, ahol unokáim, Zsófi, Dávid, Orsolya és Gergő a világra jöttek...
1956-ban a Kerepesi úti temetőben mentem abban a végeláthatatlan sorban, mely Rajk László és társai felravatalozott koporsója elé vezetett...
1989-ben, a tömegben a Hősök terén, Nagy Imre és társai ravatalánál hallgattam 1956 mártírjairól a megemlékezést...
1990-ben a Parlament előtt sok ezer emberrel együtt örülhettem a Magyar Köztársaság kikiáltásának, és nem sokkal később megélhettem, hogy egy választófülkében sok párt közül arra adhattam a szavazatomat, amelyikben megbíztam...
Vissza