Méhek

Előszó

Részlet:
Folyamatosan esett az eső. Rothadásnak indult a termés a földeken, bepenészedtek a faházak falai és síkossá váltak a hajók fedélzetének deszkái. Laurentius már hónapok óta rothadt kenyeret evett, penészes házakban aludt, és az elmúlt héten el is csúszott egy hajó síkos fedélzetén. Ugy gyíílt fel benne a fekete epe, mint folyóba lógatott bot végén az uszadék. A himbálózó csónakból most végre kilépett a kikötő rakodópartjára, az iszapos fenékbe vert cölöpökre szegezett csúszós deszkákra, és tétován körülnézett. Az alacsonyan vonuló felhőkből a szél bőségesen csapta az arcába a vízcseppeket, ő pedig próbálta megérteni, milyen az az ország, amelybe szabad akaratából megérkezett. Az üres fehér fövényből és egy-egy nádcsomóból álló parti sáv meg az egyforma felhők azt a kikötőt juttatták eszébe, ahonnan útra kelt. A postahajó árbóca egybeolvadt a szürke éggel, és a rá felhúzott lepedők ugyanolyan szürkének és jellegtelennek tííntek, mint amikor Laurentius útnak indult. A tenger fölé hosz-szan benyúló híd mellett látni lehetett a félig a sáros vízbe dőlt mólót, a végében a vízben régi őrbódé éktelenkedett, amelyet szemlátomást már jó ideje nem használ senki. Minden kikötőben vannak ilyen romok, és szánalmassá-guk ellenére Laurentius számára ez a kép valahogyan még biztonságot is sugárzott. Itt is átépítik a kikötőket, itt is Vissza

Fülszöveg

„Talán már évek óta egyszer sem volt ilyen boldog. A belsőjében folyvást kavargó fekete epe, az undorító szagok és a betegségek is eltűntek. Másnak érezte magát. Mintha CIodia ambróziát, az isteneket halhatatlanná tevő eledelt hozott volna neki. Aurum potabilét.
Laurentius a lépcsőfordulóbeli találkozás után engedelmesen felment a szobájába. Leült és várakozott a sötétben, az asztalon egyetlen égő gyertya és Alsted enciklopédiája kinyitva. Szeme a szövegre meredt, de nem látott semmit, CIodia járt a fejében, nem tudott döntésre jutni. Mit gondoljon róla? Hogyan viselkedjen vele?
Amikor a lány kopogás nélkül belépett a szobába, Laurentius először nem tudott egyebet tenni, csak állt, mosolygott és bólogatott. Valamiért nagyon megrémült, mintha egy nagyon magas rangú személy mellé került volna, aki egyszer csak minden magyarázat nélkül előzékenyen a szolgálatába áll. A helyzet veszélyesnek is tűnt, mintha egyetlen rossz mozdulat káoszt eredményezhetne, felboríthatná a törékeny egyensúlyt."
(részlet a regényből) Vissza