Megtartó hagyomány

Előszó

2005 nyarán a Magyar Nemzeti Galériában a „Megtartó hagyomány" című kiállítás - fa, csont és szaru - anyagokhoz kötődő válogatása az utóbbi negyed század változásait reprezentálja.
A hatvanas években és még a hetvenes évek elején is a boltokban található úgynevezett „népművészet" egyfajta végkiárusítás állapotát tükrözte. A tárgyakon minden eluralt a felületi csillogás, és a vitrinek díszítésére szánt - a könnyebb tisztítás kedvé ért csónaklakkal kezelt - s így anyagszerűtlenné vált tárgy, jobbik esetben csupán esztétikai jegyeket hordozott, holott a parasztság környezetére sohasem volt jellemző díszítő funkciót betöltő nipp. Kiemelt szerephez jutott a motívum, mintha az lenne MŰVÉSZET egyetlen és szinte kizárólagos funkciója.
A hetvenes években néhányan rádöbbentünk arra, hogy a kereskedelem, illetve az akkoriban uralkodóvá vált szemlélet tévútra vitte a tárgyi népművészetet, és hogy a magyar népi kultúrának van egy olyan jelentős vonulata is, melynek nem a díszítés a lényege. (Ez a felismerés természetesen nem jelenti, pl. a főként csont és szaruanyag okon a díszítés jelentőségének a tagadását.) Felismertük, hogy a bogrács tartó „kutya gerinc", a halász varsában, vagy az azonos elemekből összerakott csörgőben benn rejlik a „népi dizájn", a gyáripari sorozatgyártó szellemnek a lehetősége is. De az is kitetszett, hogy bizonyos tekintetben több is annál, mivel a „gépi munkával" szemben a „kézi munka" pótolhatatlan előnyeit hordozza. A formatervezett, de leginkább , műanyaggal szemben, továbbá a természetes nemes anyagból készült gyümölcsös tállal szemben is az esztergált, vagy főként a vésővel készült fa tál magán hordozza az emberi munka nyomait, az egyszerű, dísztelen felület eleve hangsúlyozza az anyag szép szerkezetét, és formavilágát. Például a bödön-edényeknél, fűszertartóknál, vagy rönk-bútoroknál az anyagválasztás még nagyobb hangsúlyt kap. A népi kultúra hagyományából tehát tiszteletben tartjuk a dísztelen jármot, saroglyát, gyalog széket, , különböző munkaeszközöket, vagy akár a vesszőből font kosár természetes anyagszerűségét és szép szerkezeti ritmusát.
Napjaink kiállítói már nem dísztárgynak szánják a tárgyi népművészetet, hanem az mai környezetünk szerves részévé kívánják tenni. S nem csupán lakáskultúrában gondolkodnak, hanem a teljes környezetben; buszmegállókban, játszóterekben, emlékoszlopokban, világháborús emlékművekben, temetőkultúrában stb. Egyre gyakrabban nem saját célra készülnek az egyes tárgyak, hanem jellemző tendenciává válnak az olyan közös alkotóprogramok, amelyeknek eredménye például egy alkotóház berendezése, vagy több műfajban dolgozó alkotók közösen kialakított konyhaprogramjának a kivitelezése. Vissza