Előszó
Az utóbbi hetek „értelmiségi vitái" közepette, a sok-sok elhangzott, leírt, egymásnak szegezett, egymás fejéhez vágott érv, bizonyíték, üres, de kellő hangerővel nyomósított állítás közül csupán...
Tovább
Előszó
Az utóbbi hetek „értelmiségi vitái" közepette, a sok-sok elhangzott, leírt, egymásnak szegezett, egymás fejéhez vágott érv, bizonyíték, üres, de kellő hangerővel nyomósított állítás közül csupán két halk megjegyzés hatolt tudatos lényem legmélyéig, rázott meg elemi erővel, késztetett állásfoglalásra, saját írói létem, magatartásom újragondolására. Az egyik Harmath páteré, aki az értelmiségi küldetés hitét szegezte szembe a kételkedéssel és csüggedéssel: mindennek ellenére szellemi táplálékot kell adnunk a népnek - mondta. A másik egy ismeretlen felszólalóé egy másik ülésen, aki egyszerű munkásként mutatkozott be, és valami olyasmit mondott, hogy a „csúcsértelmiség nem lehet független, mert a nép felnéz rá".
Persze hogy nem új, forradalmi gondolat egyik sem, más kontextusban bizonyára közhelyként is hathatna (a közhely: saját gondolatunk, amit más szájából hallunk, de mi magunk nem mernénk kimondani), de ezúttal, mai félelmeink és nyomorunk szorongatásában a rádöbbenés, a megfellebbezhetetlen igazság villámfényével világított be abba a jéghideg, éj sötét barlangba, amelynek mélyén megalázott emberi tudatom kuporog vacogva. Igen, milyen szép és magasztos hivatás volna, kiállni a nép elé, amely felnéz ránk, és szellemi táplálékot osztani neki, lehetőleg a földi kenyér mellé... Kérem, ne a gúnyt, a gőgös fintort érezzék ki szavaimból, hanem a tehetetlenség kétségbeesését, az értelmiség nyomorát. Mert, ha megengedik, én éppen erről a túlsó oldalról, értelmiségi nyomorunk felől próbálnám megközelíteni a témát, megmagyarázni, miért hatott rám a katarzis erejével a fent idézett két egyszerűnek, természetesnek látszó megállapítás, a szellemi küldetés hite és követelése.
Vissza