Megindul a mező

Előszó

Versek soha nem kívánnak bevezetést. A vers élete mindig az első szónál csendül meg s az utolsó elhangzása után, már csak a lelkek mélyén zeng tovább, ha igazán vers, ha szív mélyéből fakad és szívekre talál. Magyarázatra nem szorul, a mentegetést nem bírja el. Vagy jó s akkor magyarázat nélkül is az; vagy nem jó s akkor a világ legnagyszerűbb magyarázata sem teszi azzá.
Kuti László verseihez nem kell bevezetés.
Ezek a halk szavak hittel beszélnek önmaguk helyett. Ez a finom, szordinós rímcsilingelés a lélek mélységéből fakad. Az érzéseknek ez a tiszta lendülete megtalálja az utat minden lélek felé.
Mégse lesz talán fölösleges, ha az objektív figyelő és semmi több, felvázolja néhány odavetett vonással portréját ennek a fiatal költőnek, mikor nehéz útjára elindul. Nem a lélek képét, hiszen ez, mint finom relief, kidomborodik versei fölött, de annak a magas, fiatal, sovány embernek az arcát, aki itt télvíz idején jár rideg szerkesztőségek között, ahol mindenütt dicsérik, verseit mindenütt leközlik s ahol végső eredményében mégis egyedül és társtalan marad.
Nincs barátja. Nincs pártfogója. Nincs mecénása. Nincs útmutatója. Nincs küzdőtársa. Nincs követője. Nem is lehet. A költő útja magányosan vezet sziklák és ingoványok között s ha keresztül jut rajtuk, fent a csúcson is mindig egyedül marad.
Felér-e a csúcsra ? Ki a megmondhatója ? Az indulása, igy egyedül, igazán költészet. Vájjon az érkezése is az lesz?
Most, az indulás pillanatában egészen mindegy. Vissza