Megállt az óra

Előszó

Azt akarjátok, hogy meséljek?
De hát nem tudjátok, hogy nehéz mesélni, mikor szüntelenül nyílnak az ajtók és a láng inog a tűzhelyen a jövés-menéstől, híres osonnak az utcákban és borzadások futnak végig a földön.
De hát nem tudjátok, hogy mesélni csak olyankor lehet, mikor odakinn nem történnek nagyobb dolgok, mint a mesében?
Mostanában pedig a világon szanaszét iszonyú dolgok történnek. A valóság nagyobbakat mesél, mint a mesék és az ember elszégyenli magát, mikor szólni kezdene. A roppant történések tövében minden kicsinynek és feleslegesnek tetszik, amit mondani lehet.
Ti mégis akarjátok, mert szeretnétek, hogy múljék az idő. Múljanak el az emlékek a szürkületből, múljanak el az útmenti akácfákról, a víz loccsanásából és az éjjel süvöltő autók hirtelen megállásából, melytől még ma is összerezzennek a kapuk a házak falában.
Feledni, amit velünk tettek és amit hagytunk, hogy tegyenek; elfeledni... Pedig nem lehet.
Eszünkbe jut, ha a szélben féloldalra fordulnak a fák, mintha valaki lógna rajtuk. Eszünkbe jut, ha a köd ráfekszik a tetőkre, ha eldobált villanyosjegyek fehérlenek ki a sárból, mint a megtiport őszirózsák. Eszünkbe jut, ha a visszanéző napban Buda alatt, a Duna mentén, olyan vörös a pesti part, mint egy elmult Május.
Minden emlékezik...
És mesélni csak olyankor lehet, mikor az emlékek halkabbak, mint a mesék.
Mire a végére értek, ne feledjétek, hogy megmondtam előre. És majd ha kérdem: miért néztek rám olyan különösen? Miért rázzátok a fejeteket? Nem hiszitek, amit mondtam? Jusson eszetekbe: Ti akartátok, hogy meséljek.
Tormay Cécile. Vissza