Jalna lakói

Előszó

Wakefield Whiteoak nekiiramodott. Mind gyorsabban szedte lábát, amíg csak bírta a tempót. Aztán hirtelen lassított. De nem tudta, miért. Hiszen azt sem tudta, miért fut. Mire kifulladva levetette magát a friss tavaszi rétre, már el is felejtette, hogy szaladt. Nem gondolt semmire, csak feküdt a gyepen, arcát befúrta a bársonyos fűbe és érezte, hogy szíve hevesen dobog a bordái közt. Nem volt sem boldogabb, sem boldogtalanabb, mint az erőteljesen sarjadó fű, amin hevert, vagy mint a szél, amely átjárta testét. Nem tudott magáról semmit, egyszerűen csak élt és fiatal volt: hajszolta a mozgás hatalmas ösztöne.
Amint belenézett a fűszálak erdejébe, észrevett egy hangyát, amely buzgón, sietve cipelt valami fehér kis morzsát. A fiú elébetetette ujját és azon tünődött, mit gondol majd a kis állat, ha meglátja a félelmetes tornyot, amely elállja az útját. Ki ne tudná, hogy a hangya milyen kitartó? Még az is kitelik tőle, hogy megmássza ezt az ijesztő tornyot, talán az ujjon át még a tenyér közepéig is elmerészkedik. De nem! Még mielőtt beleütközött volna az ujjba, hirtelen megfordult és más irányban sietett tovább. A fiú megint útjába rakta az ujját, de hangya megint kitért előle. A fiú makacs volt, a hangya még makacsabb. Fáradt és rémült lehetett, de nem eresztette el a morzsát; került-fordult a nehéz poggyásszal s a fiú akárhogy gyötörte, akárhogy csalogatta, csak nem akart felmászni az ujjára. Talán fél az emberhústól? Hiszen máskor, amikor a fiú nem akarta, akárhányszor futkározott a nyakán. Egyszer még a fülébe is bemászott - rémes volt, majd megbolondult tőle! A fiú hirtelen megharagudott, hüvelyk- és mutatóujjával megragadta a hangyát és rátette a másik kezére. A hangya elejtette poggyászát, hátára dőlt, kis teste vonaglott, lábai kapálóztak a levegőben. Látnivaló volt, hogy csak úgy rázza a rémület. A fiú, félig undorodva, félig röstellkedve, gyorsan lesöpörte a földre. Elrontotta a derék kis hangya napját. Szegényke, talán el is pusztul, talán már vége is van! Vissza