Az ember, a nagy félreértés

Előszó

A keresztény ókor egyik legnagyobb teológusa, Irenaeus, lyoni püspök mondta: „Glória Dei vivens homo: Az élő ember az Isten dicsősége..." Isten az élet barátja, él és éltet. Dicsősége: osztozó, adakozó dicsőség. Minél inkább él az ember: testileg, lelkileg, szellemileg, istenien, annál inkább dicsőül meg benne Isten, minden jó és minden élet forrása. Korunkban, II. János Pál pápa írta első körlevelében: „Az ember méltósága iránti csodálat: ez az evangélium". A minden ember féle karját kitáró és mindig a békét és kölcsönös megértést szorgalmazó pápánk az irenaeusi felfogásnak jeles követője. Zundel atya egész lelkisége is ezt a felfogást tükrözi. Fáradhatatlanul hangoztatja, hogy Isten sohasem akarja lealacsonyítani az embert, és mindig tiszteletben tartja annak szabad akaratát. Nem rabszolgákat kíván maga körül látni, hanem szabad szeretetből hozzá ragaszkodó fiakat és lányokat, akik az ő szeretetének közvetítői lesznek a világban. A kereszténység történetében bizony nem egyszer megesett, hogy egyes keresztények Istenre hivatkozva megaláztak, kényszerítettek, üldöztek, lealacsonyítottak embereket. Ennek soha többé nem lenne szabad megtörténnie. Ahogy a költő mondja, minden ember „fenség, észak-fok, titok, idegenség", nem azért, amit birtokol: erőt, hatalmat, szépséget, vagyont stb., hanem egyszerűen azért, mert van, mert létezik, és Isten szereti. Vissza