A lélek tájképei

Fülszöveg

"Egy nemzet irodalma van ekkor születőben, sajátos élményvilággal, nyelvi háttérrel, szellemi-kulturális örökséggel. Párizsban, Brüsszelben, Antwerpenben, Gentben, Leuwenben és még sokhelyütt, egymásról tudva, egymástól függetlenül, saját életműveket létrehozva és egyazon művet kiteljesítve, egymás irodalmába bele-beleírva, közös irodalmukból olykor-olykor kiszólva munkálkodnak a belga szimbolista nemzedék tagjai, akár az Ómagyar Mária-siralmat vagy a Szent-Eulália kantilénáját cirkalmazó kódexmásolók, akik a kezdet semmiből felmerülő géniuszaiként állnak előttünk, pedig akkoriban talán egy folyamat közepén, a formálódás-alakulás áramában, fősodrában érezték, tudták magukat. Egyszerre írják tovább a francia költészetet, észrevehetően módosítva annak irányvonalát, maradandó nyomot hagyva benne, és teremtenek erőteljes művészetet a németalföldi tájképfestészet, a flamand középkori misztika, a népi kultúra és nem utolsósorban a rendelkezésükre álló tárgyi valóság alapjain."
(Lackfi János)

"Lackfi János kitűnő könyvet írt a belga szimbolizmusról, a századforduló egyik legfontosabb, az egész európai irodalomra rendkívüli hatást gyakorló irodalmi jelenségéről. 1914 után a szimbolizmust is, az egyes költőket is fokozatosan elfelejtették, újraértékelésük másfél-két évtizede kezdődött. Lackfi egymást kiegészítő-magyarázó portréival és fordításaival a XX. század végén bizonyítja: Kosztolányi és Wilde, Mária és Gide, Hofmannsthal és Marinetti, Apollinaire és Brjuszov, Yeats és Rilke nem a divatnak engedelmeskedtek, amikor megkülönböztetett figyelmet szenteltek a belga irodalomnak. Választott műfaja miatt - esszék és fordítások egysége - Lackfi könyve nemzetközileg is ritka alkotás."
(Ferenczi László) Vissza