Az út szerelmese

Előszó

Maurice Constantin-Weyer nevét ezelőtt másfél évtizeddel, Goncourt-díjas regénye: »Egy ember a múltjára borul«, tette híressé. Ez a könyv, mely egyébként magyarul is megjelent, új hangot és témát hozott a mai francia regénybe s megérdemelt népszerűségét ennek az újságának köszönhette. Az író, akinek élete is valóságos kalandregény, minden valószínűség szerint élményei egy részét mesélte el könyvében, egy kanadai prémvadász emlékiratszerű történetében. Ugyanezt az élményszerűséget érezzük e legújabb regényében, amely majdnem egyidőben jelenik meg a francia eredetivel. Constantin-Weyer minden könyve mögött nem is annyira egy írót, mint inkább egy eleven erőteljes és tevékeny embert érzünk, aki a legelképesztőbb kalandokat nyugodtan, világos fejjel, magától értetődőn mondja el, nem azért, hogy elkápráztassa, inkább, hogy oktassa hallgatóit. Könyveinek, Az Út Szerelmesé-nek is ez ád olyan sajátos ízt: a legritkább élményeknek, Afrika vagy Délamerika tájainak és erkölcseinek minden fellengzéstől mentes, józan és világos bemutatása, a kalandot már rég átélt, s az utazástól visszavonult férfi érett és szenvedélytelen hangsúlyával. Ilymódon az olvasó úgy kezd a könyvbe, mint egy kalandregénybe s csak a végén fedezi föl, hogy a kalandregény mögött egy darab valóságos élet, sőt komoly tanköltemény is rejlik. Constantin-Weyer nemcsak regényíró: mint hősének, Pascalnak, neki is sok mestersége és foglalkozása volt már életében. Volt már cowboy Amerikában, hős katona a világháborúban, angol tanár egy francia középiskolában, s kisbirtokos, mint jelenleg is, azon a középfranciaországi tájon, amelynek évekkel ezelőtt egész kötet leírást szentelt. Regényein s essay-in kívül fordította angolból Shakespeare-t, valamint Swiftet és Thackeray-t, s több kötetben magasztalja a franciák kanadai honfoglalását. Minden új könyvét s e regényt is hitvallásnak, cselekedetnek szánja, s egészében azt az új és rokonszenves írótípust képviseli, aki nemcsak mulattatni, hanem hatni és használni is akar, hogy mint e regény hőse, Pascal, energiát, életkedvet, tetterőt öntsön honfitársaiba. Vissza

Fülszöveg

Franciaország nem állta meg történelmének legutolsó erőpróbáját. Szellemi életének vezérei most a válság okait kutatják és a kivezető utat keresik. Ez a kérdés foglalkoztatja Constatin-Weyert, a Goncourt-díjjal kitüntetett kiváló írót is. A régi világ csődöt mondott. A társadalom bűnei - elpuhultság, gyönyörhajhászás, korrupció, osztálygőg és kapzsiság - idézték elő a katasztrófát. Milyen emberek kellenek ahhoz, hogy a jobb, igazságosabb, tiszességesebb jövőt felépítsék? Ez a regény a társadalmi újjászületés, az új mentalitás megteremtésének első kisérlete.
A Dubois-család kétszáz év óta egy vidéki rőfösbolt tulajdonosa. Nem érdekli őket semmi, csak az üzlet - nagy Ü-vel és mégis egészen kicsinyesen. Dubois egyetlen fia Pascal gyűlöli az üzletet. Az iskolában csak a matematika és fizika érdekli. Apja büntetésből kovácsinasnak adja. De Pascal nem érzi ezt büntetésnek. Örömét találja a nehéz fizikai munkában. Nincs nagyobb boldogsága, mint a technika. Egyetlen vágya: alkotni, csinálni valamit. Amint felszabadul, elszegődik munkásnak egy hajóra és Buenos Airesbe kerül.
A regény következő fejezetei a legszínesebb riportokkal vetekednek. Megismerkedünk Argentina milliós világvárosaival, lakatlan tájaival és mindenekelőtt a Délamerikába vándorolt európaiak életével. Pascal Dubois nem marad szegény munkásember. Éles szeme meglátja minden helyzet lényegét és vállalkozó szelleme felismeri a kínálkozó lehetőségeket. Belőle is üzletember lesz, de nem olyan, mint az apja. Nem a pénz lelkesíti, hanem a munka, az alkotás, a szolgálat, amit a társadalomnak tehet. Vissza