Beregi sorstalanság

Fülszöveg

Ha valaki ellátogat az egykori Bereg vármegye temetőibe, megdöbbenve láthatja, hogy a temetőben üres sírok vannak. A málenykíj robotra elhurcolt emberek nevei örök mementóként a fejfára vagy a sírkőre vannak vésve, azonban alattuk nem nyugszik senki. E szörnyű tragédiáról 1989 után ugyan már lehetett beszélni, de akkorra sajnos már egyre kevesebben tudtak, mivel a túlélők nagyrésze meghalt. 2005-re a legfiatalabb X akkor tizennyolc éves X korosztály is betöltötte a nyolcvanadik életévét, s ma már csak elvétve lehet találkozni túlélőkkel. Az Antall-kormány idején az elhurcoltak kaptak valamiféle anyagi kárpótlást, azonban erkölcsit soha, csupán néhányan vehettek át „Hadifogoly Emlékérmet". Tőlük senki sem kért bocsánatot, őket nem követték meg, s nincs gyásznapjuk sem; nekik elvétve emelnek szobrot és emlékművet. A magyarokat senki sem kárpótolta az ártatlanul elhurcoltakért, így legalább kárpótoljuk mi magunkat, lelkileg. Az elhurcoltakról kötelességünk megemlékezni, hisz ha megfeledkezünk róluk, akkor magunkról is megfeledkezünk, mivel ők bennünk élnek tovább, vagy ahogy Tiszai Nagy Menyhért felvidéki lelkész mondotta: „...lelkük bennünk van, itt van ebben a tájban. És nem idegenföldben, hanem bennünk nyugszanak." E hősöknek, hogy emlékezete örök legyen, Szolyván emlékművet emeltek az adakozó magyarok jóvoltából 1994-ben. Ha Szolyván járunk, akkor egy szál virággal vagy legalább egy főhajtással emlékezzünk meg azokról, akiknek csupán azért kellett életüket adni, mivel magyarok voltak. Legyen ez a magyarok siratófala! Vissza