Előszó
Dékány András tengerészregényei gyermekkorom világát idézik fel. Nyíregyházán nőttem fel, ahol inkább csak homoktengerrel találkozhattam... A legnagyobb vizet a kicsiny Bujtosi tó és a Sóstó jelentette. A hatvanas években, általános iskolás gyermekként láttam meg először a magyar tengert, a Balatont. Az érettségi előtt jutottam el a Keleti tengerhez, a néhai NDK-ba, Stralsund kikötőjébe. Az Adria azúrkékjét pedig már felnőtt szemmel pillantottam meg először...
Így talán érthető, hogy igazi szabadságra, kalandra szomjas lélekkel szívtam magamba a tengerek távoli csodálatos világának sós illatát, amit a Dékány András matróztörténetei árasztottak. Már a regénysorozat címei megmozgatták a kamasz fiú fantáziáját: Matrózok, hajók, kapitányok, Kalózok, bálnák, tengerek, Csempészek, hősök, kikötők, Az elveszett sziget, Az óceán császára...
Egy sok szempontból bezárt, szűk környezetből ablakot nyitottak ezek a könyvek a nagyvilágba, és a szabadság frissítő leheletével ajándékoztak meg. Nem véletlen, hogy éveken át én is tengerész akartam lenni, hogy Daniló bácsinak, a "Jadran" vitorlás szkúner hajóskapitányának legénységével dolgozhassak majd világtengereken. Erről az álmomról csak akkor mondtam le, amikor a kalandos oldalakat olvasva kiderült, hogy a tengerészeknek bizony kötélre is kell tudni mászniuk, amiből sajnos, mindig egyest kaptam a tornaórán...
Ma, már boldog nagyszülőként nosztalgikus örömmel lapozok bele néha az agyonolvasott matróztörténetekbe. Hálás vagyok Istennek, hogy gyermekeim, unokáim számára már szinte természetes, hogy szabadon eljuthatnak akár az Adriára, akár távolabbi vizekre, eleget téve Kossuth apánk szállóigévé vált biztatásának: "Tengerre magyar!"
Vissza