Más hangok, más szobák

Előszó

Kissé felemás érzés olyan kiállítás elé írni bevezetőt, melynek katalógusa a tárlat rendezőjeként jegyzi a nevem, ugyanakkor valójában csak kis részem van benne. Hiszen mind a kiállítás ötlete, a Truman Capote-tól kölcsönözött címmel, mind a meghívott művészek névsora Kováts Alberttől származik. És bár lehetőségem lett volna hozzászólni mindkettőhöz, ezt nem tettem meg. Elsősorban azért, mert egy enteriőr kiállítás az én elgondolásomban biztosan másképp nézett volna ki: kevesebb résztvevővel és talán kissé szürkébben is - egy művészettörténész általában szűkebb ösvényekre kényszerül. Másfelől lenyűgözött az a sokszínűség, amit a Magyar Festők Társaságának korábbi kiállításain láttam. így éltem a „talált tárlat" kínálta lehetőséggel. A szerepem ilyesformán a képek kiválasztására korlátozódott, ez viszont kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a kiállító művészek közül néhányat személyesen is felkeressek. Írásom tehát inkább személyes, mint elemző, inkább szól néhány tetszés szerint kiválasztott festőről, mintsem hogy teljes keresztmetszetét adja a kortárs magyar enteriőrfestészetnek, amire egyébként ez a kiállítás a legkevésbé sem törekedett.
Alighanem Giotto az egyetlen, aki megrendelésre festett enteriőrt: miután az építtető dúsgazdag bankárnak és a szomszédos szerzetesrendnek hosszas pereskedés után sem sikerült egyességre jutnia, a Scrovegni kápolna hiányzó kereszthajóját a festő egy-egy megtévesztően valószerű trompe-l'oeil freskóval pótolta. Máskülönben az enteriőr olyan téma, melynek tárgya többnyire mégis a festészet maga. Kissé leegyszerűsítve, akárcsak az önarckép, a csendélet vagy a tájkép, voltaképp ürügy a festésre. Nem véletlen, hogy a hollandok, akiket a nyakatekert allegóriák-nál mindig is jobban érdekelt a valósághű ábrázolás, annyira kedvelték az enteriőrt... Vissza