Maros Rudolf: Vonósszimfónia/Szokolay Sándor: Az áldozat/Petrovics Emil: Lysistraté

Fülszöveg

Részlet a könyvből:
A zeneművészet és a balett együttélésének fordulópontjaként századunk második felében újult erővel bontakozik ki egy sajátos kompozíciós szemlélet és gyakorlat. A koreográfusok ennek jegyében gyakran szándékosan lemondanak arról, hogy "rendelt" zenére dolgozzanak, s helyette inkább a közeli vagy régmúlt - eredetileg csak zenekari előadásra szánt - zeneműveihez kapcsolódnak. Van ebben kortünet is. Akár kultúrtörténeti ellenhatásnak is nevezhetnők azt az áramlatot, amely a számos országban sokáig egyeduralkodó cselekményes-történetes nagybalettet, táncdrámát igyekszik ellensúlyozni, hogy nagyobb teret biztosítson a zeneiségnek, a tánc számára primérebb érzelmeknek, s egyben a tisztább kevesebb irodalmi kötöttséget viselő kifejezési formáknak. Természetesen a "tiszta" zene előtérbe helyezése koreográfusi alkat kérdése is: a zeneirodalom hatalmas termésében mód nyílik a választársa, a koreográfus érzelemvilágához közelálló zenemű kiemelésére, s a rezonálókészség legkedvezőbb kapcsolására. Lehetőség nyílik - s ez egyben kötelezettséget is jelent: a választott zenemű tiszteletét a koreográfiai kivitelezésben.
Vonósszimfónia:
Maros Rudolf műve, a Sinfonia per archi (1955-56) ugyancsak számos, sikeres koncertelőadás után vált egy új balett indulópontjává. A zenére épülő tánc koreográfusi intencióiból elsőre éppen a muzsika szolgálata ötlik leginkább szembe. A színpadkép szemlélője nemcsak azt figyelheti meg, hogy hogyan formálódnak újjá - immár vizuálisan - a zenemű szerkezeti pillérei, az I. tétel szonáta formája, a triós II. tétel és a III. tétel rondója. Vissza