Gizella grófné

Előszó

Részlet a könyvből:

Esteledett... A neuenfeldi torony kicsiny harangjának ércszava megkondult és hatot ütött, - ütései úgy hangzottak, mintha fojtott sóhajokkal vegyes siránkozás töltené meg a léget; a heves szélroham ugyanis szabadon hatolt be a nyitott toronyablakokon és szárnyaira kapva a kicsiny harangnak anélkül is meglehetősen gyönge szavát, széthordta azt a szélrózsa minden irányába.
A holdvilág nélküli decemberi éj sürü sötétsége borult a tájra ... Fönn az égbolton egymásután bukkantak ki a csillagképletek a sötét háttérből, szende fényben ragyogva, mintha csak enyhe májusi éjszakára hintenék le sugaraikat, holott az ádáz förgeteg láttára, mely vadul száguldva robogott végig a tájon, bizonyára senkinek sem jutna eszébe a tavaszi éj csöndes, nesztelen méla nyugalmára gondolni... És vájjon ki gondolna szende holdfényre és az ég ragyogó csillagtáborának ezüstös sugáraira abban a hatalmas épülettömegben, amely magasra törő négy falával egy óriási kockához hasonlóan feszül neki a sötétségnek és amelynek sarkairól a vihar szárny szegetten, tehetetlenül pattan vissza ?... Odabenn is fény honolt, odabenn is sugarak cikáztak azokban a bántó, kísérteties sávokban, melyek az ember keze által élesztett, az emberi akarat által leigázott és igazgatott elemnek, tűznek sajátsága. A neuenfeldi kohó teljes erővel működött... Vissza