Márika

Előszó

Ó te nagy, odvas fa a fatornyos templom árnyékában, a kicsiny falusi temető szólón. Vénséges fa, rettentő karokkal, belenyúlva a kék levegőbe. Kitárulva a világ elé, tiltakozón, mint valami elmozdithatatlan hűséges őr a bejárat előtt. A fa mögött a domb oldalára kapaszkodó fehér, poros ösvény a zöld mezők között. A mezőn túl a nagyságos, nemes Bolyki-ház, a félelmetes, rémitő, harapós kutyákkal. Harapós volt a kutyájuk, csak az ugatás hallatszott az ákác-sövény mögül. Nemesitett ákácok voltak, borzasztó hosszú, barna és hegyes tövisekkel. A tövisek akkor az ujjamat sebezték föl - most a szivemen vérzik a seb, amint az emléket érintem. Az ákácok levele igen picinyke volt és sürü és keskeny, azokon tanultam meg kérdést intézni az élethez: «szeret? nem szeret?» A keskeny levél lepergett a tenyeremre, a szemem bizonytalan-óvatosan számlálta sebtében a még hátralévő leveleket: mi lesz a felelet? És ha nem jól ütött volna ki; a kicsiny ujj elsikkasztott egy-egy levelet... Valót hazudott a kezem a szivemnek... A tövist pedig lesimítottam az ágacskáról... Akkor még hagyta a tövis... Akkor még igen ... Nem az egyszerű, közönséges és útszéli ákác levelét kérdeztem én... Nemesitett ákác volt. Az ákácos végén kukoricás, azután nagy kőkereszt, rajta a Megfeszítettnek egyszerű és megrendítőn lebillent feje. Ott ültem a kereszt lábánál egyszer és az ő arcán kerestem szenvedésnek igazi értelmét. Én Istenem! a bolyoki kereszt!... Vissza