Marianna

Előszó

Részlet a kötetből:

"Ma is látom még őket, a hogy elhajtottak. Tisztán látom a fiút, széles, ívelt peremű czilinderében, a milyenek a tizenkilenczedik század negyvenes éveiben divatoztak; látom világos mellényét, csattos nyakkendőjét. Látom szép, simára borotvált képét is, iczi-piczi pofaszakállával; magas, kemény gallérját s a legapróbb mozdulatában is megmutatkozó kedves méltóságot. Jobboldalt ül a kocsiban, épen a gyeplőt ragadja meg; mellette egy kis női alak. Isten áldja meg ezt a kicsikét ! Őt még tisztábban látom. Mintha képen állna előttem vékony arczocskája; kalapja, a mely körülveszi s az álla alatt össze van kötve; sötétbarna, simára fésült haja; nagy, himzett selyemvirágos kendője. A csézájuknak pedig természetesen zöld, esztergályozott lábú ülése van; a postaló meg, a mely az első tiz kilométeren húzni fogja őket, persze a kis kövér barnák közül való.
A leányba első pillanattól fogva szerelmes voltam. Ennek tulajdonképen semmi értelme, hiszen a legjelentéktelenebb kis teremtés a világon ; de a mikor láttam mind az utána szálló pillantásokat, foglyul estem én is. Látom először is, hogy' néz utána apja, anyja a pékbolt ajtajából. Az apának még köny is van a szemében, de az anyának most nincs ideje sirásra. Arra kell a szeme, hogy utána nézzen a lányának, a míg csak az bólogathat, integethet neki. Aztán következnek persze a mellékutczabeli gyerekek vidám köszöntései, bájos kis kézműves-leányok hunczut pillantásai ablakok, ajtóhasadékok mögül; egy-két ifjú legény meg inas álmodzó tekintete. De mind úgy néz utána, mintha szeretné és visszavárná. Aztán szegény asszonyok nyugtalan pillantásai következnek, a kik kilépnek az ajtó elé, bókolnak és leveszik a pápaszemüket, hogy pompás elvonulását láthassák. De, akármilyen hosszú is az utcza, nem látom, hogy egyetlen barátságtalan tekintet is követné." Vissza