Karcolt legendák

Előszó

A fotó mindenképpen töredék. Őriz valamit, de egyben ki is szakítja azt időből és térből. Ez az. ami ambivalenssé teszi: egyszerre raktár és reliktum. meg- vagy fennmaradt része valaminek, ami már nincs. Összeköt bennünket a múlttal, ugyanakkor jelenünk korlátja is. Folyamatosságot alkotó megszakítottság. Érdekes, hogy Hasso Krull író az észt kultúráról mint a megszakítottság kultúrájáról beszél. A megszakítottság hangsúlyozásán alapulhat a kulturális diskurzus. A közeli történelemből mindjárt két olyan elemet is említhetünk, mint az orosz uralom alá kerülés a második világháborúban és az attól való megszabadulás a függetlenség újbóli elnyerésével, ezek jelei mindenütt fellelhetők, így ezen a kiállításon is. 1993-ban Németországban a Baltikum fotóművészetét bemutató kiállítás volt. ami már önmagában is jelentésgazdag címet viselt - Képek emlékezete. A Képek emlékezete katalógusában Peeter Linnap elismeri, hogy az élethez, a társadalomhoz, a perszonalitáshoz és a képekhez való hozzáállás a személyes nézőpont függvénye, az észt fotográfia mégis óhatatlanul a múlt felé orientálódik. Megtestesíti a már elmúlt visszaszerzésének, az örök szépség, harmónia és a felsőbb értékek visszanyerésének vágyát. Linnap az akkori fotográfiának valamiféle terápiás szerepet is tulajdonított - megállítani a teljes szellemi csődöt.
Itt beszélnék azokról képekről, amik elkerülik a jelent és a szociális témákat. Talán kicsit furcsa, hogy a függetlenség visszanyerése idejének útkeresései a múltat romanticizálták és nem a jövőre irányultak. Az akkori idők egyik leghatásosabb és legfontosabb mozgatórugója a valódi történelem visszaszerzésének gondolata volt: ebben a fotográfia helyettesíthetetlennek tűnt, bár ez régi típusú felfogását - a halálból életre keltő szerepének hangsúlyozását vonta maga után. A '90-es években előkotorták a régi családi képeket, mint az egyetlen eredeti dokumentumot, ami az igazságot úgy mondja el, ahogy az valójában volt. De legyen ez csak illúzió, (emlékek) szimulációba). A fotó ezzel nem annyira az emlékezés eszköze, mint a múlt feltalálója. Minden fénykép, ami a számunkra elveszettet helyettesíti, egyben a veszteség (örök) emlékeztetője is. A fotó halálra emlékeztető káprázata természetesen kihívóan szentimentális. Az olyan fotók, melyek az emlékezettel foglalkoznak, ahol a múlt a gyengéd megfigyelés tárgyává válik, semmiképpen sem menekülhetnek a pátosztól. A nosztalgia patinája az a plusz, ami a legszürkébb dokumentumképnek is emocionális töltetet ad. De „emlékeznek" az olyan képek is, amelyekben vágyakozást érzünk a szépség és a magasabb értékek után. Az itt kiállított képek saját kulturális identitásunk és az idegen erők között szétszakított, bizonytalan történelmünk háttere előtt állnak. Vissza