Margit-híd

Fülszöveg

Napló gyermekemnek - írhatná e feljegyzések fölé a regény öngyilkosjelölt menekülője, egy az örökös tépelődők közül Burány Nándor erős időszerűség-igényű prózavilágából, melyben a rendre oktalan bűntudattal, kételyekkel - lelkiismerettel vert ember élete valamelyik holtpontján, csődhelyzetében számvetést próbál készíteni. A fantom, amelyikkel eközben mindegyik birokra kel, mindennapjaink és vérmérsékletünk nagyon is ismerős fantomja: a fatalizmus.
"Az ember hord magában egy igazságot, nagyon nehéz igazságot, azt kellene megfogni, kimondani; majdnem azt mondtad, ha sikerülne, életcélnak az már önmagában is elég lenne" - vall a szerző bő két évtizeddel ezelőtt, 1968-ban megjelent emlékezetes regényének, az Összeroppanásnak a hőse, s bár "egész életével", annak "teljes igazságával" próbál másoknak is érthető magyarázatot adni állapotára, végül beleroppan: "Az igazságot nem tudtam, nem mertem kimondani, éppen azt hallgattam el, amiért az embernek egyáltalán érdemes kinyitnia a száját." Lenni vagy nem lenni a tétje a Margit-híd vele rokon hősének is, aki nála is mélyebben felkavart lélekkel és az akkorinál is felbolydultabb világban fogalmazza zaklatott sorait a változatlanul időálló mementóval:
"Újra és újra, mégint csak ezt kérded magadban: minek ezt az emléket bántani? Seb, hegedés, var. Ha megpiszkáljuk, újra kivérzik. Nehezebben gyógyul be. Ez alighanem így van. S az is, hogy ma már elég józannak kell lennünk ahhoz, hogy ezt megértsük. De azt is, hogy ezt ma már nem lehet, nem is kell az embernek magába fojtva hordani." Vissza