Ködlovagok

Előszó

E tanulmányokban egy nemzedék tiszteleg a századvég néhány magyar írójának emléke előtt. Ezek az írók - az egyetlen Gárdonyi kivételével - nem voltak soha különösen népszerűek, sem "divatosak" a magyar olvasó szemében. Még Kosztolányi sem volt az, aki pedig megvesztegető írásművészetével a zsurnalizmust is a széppróza rangjára tudta emelni. Gárdonyi népszerűségét is inkább magatartása építette, mint művészetének nemesebb elemei. Harminc, negyven év távlatából szemlélve e kötetben idézett magyar szellemi jelenségeket, az olvasó csodálkozva állapíthatja meg, hogy a magyar szépprózának e nagy mesterei soha nem élvezték a népszerűség verőfényét. Magányban és homályban éltek, alkottak. Művüket életükben nagyrészt fanyalgó elismerés fogadta csak. Megbecsülték az írók műveit, számontartották a jelenségeket, de a nagyközönség inkább csak nagy magányosokat látott a magyar szellem e ködlovagjaiban, különös kézműveseket, tüneményszerű különcöket és szakembereket.
E magányosság egyik oka, hogy e kötetben elénk lépő magyar írók egytől-egyig "csak írók" voltak. Ez a megállapítás ma vádnak hangzik. E kötet tanumányainak írói bebizonyítják, hogy ez a vád hamis. "Csak író"-nak lenni egy nemzet életközösségében éppen úgy szerep, mint mikor az író tudatosan vállal társadalmi, politikai, vagy világnézeti szerepet. Véralkat, jellem, hajlam kérdése ez, nem ritkán nevelés, műveltség kérdése is. Senki nem tagadhatja Ady politikai szerepének jelentőségét a magyar életben, de senkinek nincs joga a "csak író" Kosztolányi művétől elvitatni a nemzetnevelő, magyarság-építő szerepet, noha minden időszerű politikum hiányzik e műből. Éppen Kosztolányi posthumus-kötetei mutatták meg e nagy író nevelő, építő, nemzetmentő szándékainak tisztaságát és tudatosságát. Vissza