Mannheim Károly levelezése 1911-1946

Előszó

A kutató, ha levéltári anyagok, dokumentumok vagy levelek összegyűjtésére, válogatására, feldolgozására és közlésére adja a fejét, belenyugvással kénytelen tudomásul venni, hogy harminc, negyven, olykor ötven évet, azaz egy fél évszázadot kell várnia, míg az archívumok, kézirat- és levéltárak féltve őrzött anyagai felszabadulnak, a kutatás számára hozzáférhetők és publikálhatók lesznek.
Mannheim Károly halála (1947) óta egy év híján éppen fél évszázad telt el - komoly akadálya immár nem lehet annak, hogy páratlanul gazdag levelezéséből egy kötetre való végre napvilágot lásson idehaza.
A „páratlanul gazdag" kifejezés itt nem csupán díszítő jelző, nem csupán szóvirág. Hitelességéről mindenki, aki kezébe veszi ezt a kötetet, maga is meggyőződhet majd. Igaz, egy teoretikus megmérettetésében elsősorban a hátrahagyott művek játszanak döntő szerepet, azok a művek, amelyek maradandóaknak bizonyultak, amelyeket nem lehet megkerülni.
Mannheim oeuvre-je ma már szerves része a huszadik század szociológiájának, kultúraelméletének, filozófiájának. írásai körül már a 20-as évek közepétől élénk vita alakult ki, s nem egy gondolata szinte provokatív módon hívta föl magára a figyelmet. A konzervatív gondolkodásról megrajzolt történelmi körképe, a tudásszociológiának mint önálló diszciplínának a megalapozása, az ideológiák analitikus felvázolása, az utópiák tipizálása, a versenynek a gazdasági szférán túlmutató érvényessége, az értelmiség „szabadonlebegő" voltának, a gondolkodás és a mentalitás „léthezkötöttségének" gondolata, mind-mind arra utalnak, hogy Mannheim vitathatatlanul eredeti gondolkodó. Fél évszázaddal a halála után is élő, aktuális, megkerülhetetlen.
E levelezéskötet oldalain a megítélés és megmérettetés alapjául szolgáló művek természetesen csak érintőlegesen szerepelnek: vagy maga Mannheim, vagy levelezőpartnerei említik majd meg az éppen születőben levő vagy már megszületett műveket, azok fogadtatását, visszhangját. A kétszeres emigráns Mannheim számára (aki egyszer önként vállalta az emigrációt, egyszer meg a kényszertől hajtva) szinte magától adódott a kapcsolatkeresés, a kapcsolatépítés és kapcsolattartás levelekben megvalósuló formája. A 10-es években még alig, a 20-as és 30-as években is csak ritkán állt rendelkezésre a másokkal való közvetett (nem személyes) kontaktustartás egyéb formája, mondjuk, a telefon. (Az elektronikus levél széleskörű elterjedésének korszakában, a huszadik század 90-es éveiben elgondolkodhatunk azon, hogy egy olyan levelezéskötet, mint amilyet most tart kezében az olvasó, vajon nem a Guttenberg-galaxis egy a „divatból éppen kimenő" formája-e?)
Vannak alkotók, akik memoáríróként tudatják a világgal mindazt, amit műveiken túl fontosnak tartanak még közölni. A kevésbé közlékenyek vagy hallgatnak privát életükről, mindarról, ami nem tartozik hozzá szorosan alkotó munkájukhoz, vagy levelezésüket hagyják hátra, hogy az utókor majd abból olvassa ki, amit tudni érdemesnek tart. Vissza