Manfred (Rendező példány)

Előszó

Kevés műve a világirodalomnak ingerelte annyi találgatásra, annyi magyarázatra az embereket, mint Manfred, Byronnak e csodálatos költeménye. - Sokan Goethe Faustjával hasonlították össze, de hogy a kettő közt lényeges hasonlóság nincs, arról mindenki meggyőződhetik, a ki a két művet figyelmesen elolvassa. A hasonlóság jóformán csak annyi, hogy Manfred is szellemeket bűvöl, mint Faust doktor és a szellemek itt is, ott is váltakozva majd rímes jambusokban, majd rímes trocheusokban és daktilusokban beszélnek. Ennyi a hasonlóság. - A különbség pedig ez: a német doktor egy rengeteg tudákosságban elpazarolt meddő existenczia után mohón szomjazik az élet gyönyöreire; paktumra lépvén a hatalmas ördöggel, vénségét üde ifjúsággal cseréli föl s könnyelmű hévvel rohan élvezni, szerelmeskedni a sátán védszárnyai alatt; élvezve sok mindent, tönkretéve azt, a kivel a szerelem kéjét megízlelte, érezve némi mérsékelt lelkifurdalást is, átmegy a fényes és dagályos allegoriák egész sorozatán, míg végre tisztes öregségre jut és a humanismus magaslatáról - most már az "ewig weibliche" aegise alatt - egyenesen a menyországba lép. Manfred ellenben sohasem tanított bölcsészetet; nem doktor, nem professor, hanem dúsgazdag úr, a ki élvezhetné az élet minden gyönyörét. De nem teszi, mert már gyermekkora óta megveti az emberek társaságát és sóvárgó lélekkel a természeten csüng. Nem vonzódik senkihez, se rokonhoz, se baráthoz; csak egy lényt szeretett, a ki külsőleg-belsőleg hasonlított hozzá, a kinek ép oly méla lelke volt, mint neki; ezt az egyet szerette, az is viszonozta szerelmét, de szerelmük bűn volt és szerencsétlenül végződőtt. A nő meghalt és Manfred azóta bolyong a földön, rémes lelkifurdalást érezve, melyre nincs balzsam. Keresi a feledést, de nem találja meg sehol.
Behatolván a bölcsészet, a csodák, a hatalmas bűbájok mélységeibe, merész önsanyargatással odáig viszi, hogy parancsol a mindenség szellemeinek és valamennyit maga elébe hívja, hogy velük társalogjon. Magát a halottat, az elköltözött drága nő árnyát is felidézteti, hogy megtudja tőle végzetét: de nem kap megfelelő választ sem tőle, sem a szellemektől. Végül nem adja el magát világi gyönyörök híjában az ördögnek, sőt daczosan, durván kiutasítja, mikor érte jön és a halhatatlan lélek szabadságára hivatkozva, mely "önmagának felel a jóért, rosszért, a mi benne él", meghal az egyén legmagasabb büszkeségével, függetlenül mindentől, saját magának megrontójaként, a szent-móriczi ősz apáthoz intézett eme nagyszerű sóhajjal:
"Agg ember, lásd, meghalni nem nehéz!" Vissza