Malva

Előszó

Részlet a könyvből:

A tenger mosolygott.
Meg-megrándult a forró szél lágy lehellete alatt, finom fodrozat borította el a felületét s vakítóan verte vissza a nap ragyogó képét. Ezer ezüst taraj mosolygott föl a kék égre. A tenger és égboltozat közti végtelen térben fölhangzott a hullámok vidám csobogása, amint egymásután szaladtak föl a zátony ferde szélére. Ez a zaj és ez a napfény, melyet ezerszeresen vert vissza a fodros tenger, harmónikusan folyt össze az életöröm meg nem szűnő morgásában. A nap szinte boldog volt, hogy leküldhette sugarát, nemkülönben a tenger is, hogy ezt az újjongó derűt visszasugározhatta.
A szél gyöngédes simogatta a tenger erős keblét, melyen mintha atlasz-szövet fezsült volna; a nap megmelegítette ízzó sugaraival; a tenger pedig ittasan sóhajtott e hízelgés gyöngéd ereje alatt s megtelítette a levegőt kigőzölgésének sós aromájával. Ahogy a zöldes hullámok lefutottak a sárga homokról, ott hagyták pompás fehér tarajukat, melyek halk zizegéssel gyültek együvé s behálózták a forró fövenyt... A hosszú, keskeny földnyelv nagyon hasonlított egy a tengerbezuhant nagytoronyhoz. Hegyes végével befúródott a verőfényben fürdő vízsivatagba, talapzata pedig a távolba veszett, hol tompa fényü köd mögött rejtőzött a szárazföld. Innen a szél ismeretlen, nehéz szagot hozott magával, mely oly különösnek, oly megfoghatatlannak tetszett a tiszta kék ég alatt szüzies magányban elterülő tengeren... Vissza