Elhagyottan

Előszó

Részlet a könyvből:

Falun.
Sem apámat, sem anyámat nem ismertem. Azonban nyolcz éves koromig azt hittem, hogy nekem is van édes anyám, mint más gyermeknek. Mert ha elfogott a sírás, szép szeliden megölelt egy asszony és addig ringatott karján, a mig meg nem szűntem könnyezni. Ha pedig este lefektetett, mindig megölelt, megcsókolt. Mikor télen hideg szél fujt odakint s jégvirágos ablakunkhoz hordta a havat, két kezével megfogta lábamat s úgy melengette. Miközben valami kedves dalt dúdolgatott, a mely még most is a fülemben cseng. A mikor tehenünket künn legeltettem a mezőn, vagy valami gyepes út mentén és néha meglepett a zivatar, mindig elémbe futott, nehéz gyapjú-szoknyáját fölemelte és befödte vele a fejemet, a vállamat. így iparkodott megvédeni a szakadó zápor ellen. Végre pedig, ha összetűztem valamelyik játszótársammal és elszomorkodtam, el kellett, hogy mondjam neki bánatomat. Ilyenkor egy-egy vigasztaló, vagy biztató szó kíséretében mindig igazat adott nekem.
Mindezek a dolgok, valamint a hang, a mód, a hogyan szólítgatott, rámtekintett, dédelgetett, gyöngéd szóval pirongatott, elhitették velem, hogy ez az asszony nem lehetett más, mint tulajdon édes anyám.
Ime, hogyan tudtam meg aztán, hogy ő voltaképen a nevelőanyám volt. Az én falumat, vagy igazabban a falut, a hol fölnevelkedtem, - mert hiszen talált-gyermek létemre még kevésbbé lehetett falum, mint apám és anyám, - Chavanonnak hivják és közép Francziaországnak egyik legszegényebb helysége. Vissza