Makovecz Imre kiállítása

Előszó

A lehetőségeknek mindig eljön egyszer csak az ideje.
Mindig igyekeztem ezeket az időket észrevenni.
Mégis mennyit mulasztottam, s mindig is tudtam a következő percben, hogy a mulasztás megtörtént. Mennyi keserűség forrása ez, mennyi rossz következményé, mely már szinte elháríthatatlan és megoldhatatlan. Az élet kegyelmes azonban, eljön az ideje a javításnak, az újrakezdésnek is. Azt hiszem nem csak az egyén életében, közösségek, népek történelmében is hasonlóképpen van.
Most is ilyen idő van, veszélyes, nehéz idő.
A baj, és a mulasztás pótlásának ideje együtt jár, melyben nem marad egyedül az ember, a közösség, a nemzet sem. A magyar nemzet baja és reménye összefügg Európáéval. A széthasított és azon túl is atomizált Európának bajában és reményében olyan közös gondolatokra, olyan érzelmekre van szüksége, melyek elég mélyek ahhoz, hogy közösnek láttassák azt, amit 100 év szétesőnek mutat. Nem a gyengeség és legyőzöttség mondatja ezt velem, hanem a hit az ember méltóságában és szabadságában, és nem utolsó sorban az a természetes fiúi szeretet, melyet nemzetem iránt érzek.
A magam munkájában természetes ösztönömnek és tudatos törekvésemnek megfelelően a legfontosabbnak a népművészet jeleinek felismerését, és ezzel összefüggésben egy hiteles huszadik századi magyar építészet előkészítését tartom.
E kétágú tevékenységet áthatja Rudolf Steiner goetheanizmusa. A XIX. század nagy-nemzet mítoszának konzervei helyett és a "bűnös nép" sunyi sulykolása ellen a nép történelmének a múlt ködébe veszejtett fényét és valóságát kell állítani. A jelen emberének a magunk szabadságjogait, közösségünk természetes fontosságát, hitet kell állítanunk; nem szemben valakikkel, hanem magunk és mások elé. Vissza