Makovecz Imre, a léleképítő

Előszó

Ha valaha a jövőben szobrot kívánnának állítani a jus murmurandinak, vagyis az elégedetlenséghez való jognak, legmélyebb tisztelettel javaslom témának Makovecz Imre őszinte, dohogó arcát, emberbe és távolba egyszerre látó tekintetét.
Tudjuk, gyakran háborog, mert haragszik a szép környezetért, a hazáért, a magyarságért - mindig csak érte, sose ellene. Mondandójának súlya, véleményének éle, javaslatainak távlatuk van. Szavai nyomán éppolyan erővel kavarodik fel a nemzetféltő gondolat, miként keze által szelíden nyugszanak meg helyükön a kövek, gerendák és ablakok, ha megtalálják a régtől nekik szánt feladatot.
Igen, ilyenek Makovecz Imre tervei, házai. Ha rájuk nézünk, azonnali a felismerés: csak így születhettek, csak így történhettek meg és sehogyan se másképp. Mintha valaki nagyon jól locsolta volna a földet, hogy belőle ilyen különleges, varázsos „növények" nőttek. Élőlények, a természet belső törvényszerűségei szerint valók. Az organikus építészetnek ma már műhelyei, iskolái, követői vannak szerte a Kárpát-medencében, és okos emberek, akik tanítják a módját. Mi pedig egyszerűen csak érezzük, hogy a paksi templomtól a csíksomlyói hármashalomig, a visegrádi tornacsarnoktól az egri uszodáig az ember boldoggá, nyugodttá, bizakodóvá válik ezekben a terekben, ezek között a lélekkel teli falak között. Pilinszky szerint a művészi alkotás egyfajta „teremtő gesztus", az Isten utánzása, melynek anyagáért az igazi művész „földig hajol". Makovecz Imrében megvan az a mesteremberes alázat, amely a földnél is mélyebből, az álmainkból, vágyainkból, a tiszta hagyományból hívja elő a formákat. Vissza