Makói parasztsors

Előszó

Közelítve a bűvös 80. esztendőhöz, önkéntelenül számvetést csinál az ember. Mit végzett a sok-sok év alatt, hogyan gazdálkodott azzal az örökséggel, amit családi múltja, társadalmi környezete rótt rá. Mit hagyhat hátra a jövő nemzedékek számára. Nem anyagi javakban, hanem nemzedéki felelősségben. Méltó láncszeme tudott-e lenni a paraszti örökségnek, amit a tegnapon és a mán keresztülfutó időben, az örök emberi kötelezettség rótt rá.
A fölmérhető idők tanúsága szerint, az ősök valahányan a makói jobbágy múlt valamelyik ágazatához tartoztak, meghatározó volt számukra a szentlőrinci városrész református tudata. Helytállásukkal részesei voltak annak a közösségnek, amely túlélte a török veszedelmet, harcolni tudott a természeti erőkkel, viszonylagos szabadságot tudott szerezni és teremteni az adott társadalmi függőségek között. Az övéké és sorstársaiké az érdem, hogy ez a település itt a kanyargós Maros mentében mindent elviselt. Nemzedékenként helytállva társadalmat és nemzetet képezett és hagyott örökül a maga életének kiszabott idejéből.
Az én nemzedékem számára is nehéz körülményeket adott a végzet. Amikor megszülettem, a gyilkos világháború legsötétebb időszaka volt. Az apám véres csatában szerzett sebesülés és fogság után került haza, hogy rokkantan és bénán is teljesítse a reá váró hivatást. Nem a puszta lét fönntartása volt életének parancsa. Tovább kellett vinni anyagi és szellemi téren egyaránt azt a törekvést, amit az elődök hagytak reá. Embernek lenni, boldogulni, érvényesülni a paraszti sors törvényei szerint.
A történelem a mi nemzedékünkre más utat szabott. Újabb világháborút, újabb emberi sorsokat, egy nem mindig önként vállalt kihívás, erőpróba következett. Ebben csak jól szerepelni, embernek maradni, egy nem mindig teljesíthető belső igény maradt.
Ez az írás teljes egészében szubjektív visszaemlékezés. Jelentős része már a korábbi évek során került papírra. Nagy segítséget kaptam ehhez Simonsics Pálné tanárnőtől, aki sok biztatással és fáradtságos gépeléssel segített formába önteni a csapongó gondolatokat. Utólag is köszönet érte. Nem az írástudó felelősségével, csak az emlékezés kötelezettségével fogtam hozzá a gondolatok formába öntéséhez. Vissza