Makó régi képeslapokon a millenniumtól 1945-ig

Előszó

Valaha, amikor még voltak trafikok - kis méhsejt formájú pavilonok a tereken és utcasarkokon - főleg azokban árulták, de kaphatók voltak a postán, valamint könyv- és papírkereskedésekben is. Idegen városokban az utazó első útja ezekhez vezetett, miután leszállt a vidáman pöfögő gőzösről és elhagyta az indóházat, hogy helyi képeslapokon tudassa az otthon maradottakkal, anyával, arával, hitvessel, testvérrel, rokonnal, baráttal, szomszéddal, kollegával, kártya- és ivócimborákkal: szerencsésen megérkezett, és csak azután vett ki szobát az állomástéren álló szállodában, amikor valamennyit bedobta egy aranykürtös, piros postaládába.
A posta - pontosabban a Magyar Királyi Posta - akkoriban zsákszámra szállította az anzikszokat, a nagybajszos postás bőr átalvetője duzzadt a rengeteg képeslaptól, nem volt nap, hogy ne hozott volna egyet-kettőt, és a hálószobatükrök keretéhez, konyhakredencek üvegajtajára tűzve egyre több távoli hely képe csábított utazásra. Kis- és nagyvárosok, kies fürdőhelyek, a kék Adriai-tenger, szelíd dombságok és vadregényes hegyvidékek kínálták magukat, néhol tintával berajzolt nyíl vagy egy x jelezte, hogy itt sétáltam, vagy ez a szobám ablaka.
Ki az, akit napjainkban, a tiszavirág életű sms-ek és e-mailen küldött, csupa kisbetűs üzenetek sivár világában nem érint meg a régi képeslapok varázsa? Az egyszínűek sejtelmes tónusgazdagsága, az utólag színezettek naiv bája, amikhez hozzátartozik - akár a japán tusfestményekhez - a képes oldalra átfutó írás mint kalligráfia? Jómódban élő, békés városok kontúrjai rajzolódnak ki rajtuk, egy talán sosem volt, gazdag, kényelmes és vonzó világ képei, a főtéren zsibongó hetipiaccal, szekerekkel, talicskásokkal, öntöttvas kúttal, konflissal a Korona Szálloda előtt, ráérősen ácsorgó hagymásokkal, boltjuk ajtajában álló kereskedőkkel, pesztonkákkal, bámész inasgyerekekkel, sétapálcás úriemberekkel, kalapos hölgyekkel, delin kendős menyecskékkel, és azokkal a felejthetetlen, macskaköves főterekkel, amelyek sarokpontjain a biztonságos polgári lét bástyái emelkednek: a méltóságos megyeháza, a rátarti városháza, a barátságos Korona Szálló, a szigorú gimnázium, egy romantikus banképület bolondos tornyocskákkal, vagy egy puccos bérpalota habarcsdíszekkel, büszke bádogkupolákkal, és templomok messze látszó tornya int hívogatón.
Ebben az albumban, amit most kezében tart az Olvasó, egyetlen város képeivel találkozik, csupán egyetlen város képeslapjai sorakoznak benne a millenniumtól a második világháború végéig tartó, mintegy ötven esztendőből, számos változatban mutatva meg a hajdani megyeszékhely egykori fényes arcát és nagyságról szőtt ábrándjait, amelyeket szétzúzott a történelem.
Az ismerős, ma is álló épületek mellett sok, már nem létező objektummal találkozunk benne. Föltárulnak a szívformájú város - Szirbik Miklós prédikátor, településünk első történetírója nevezte így Makót - múltjának azóta eltűnt részletei; megcsodálhatjuk a századelő ipar- és gazdasági kiállításának pavilonjait, a fahidat és a különleges, ugyancsak fából készült színházat, a református ótemplom barokk kapuját és kerítését, a pompás zsidótemplomot, a vasútállomás épületének igényes, monarchiabeli eleganciáját, a jellegzetes, macskaköves, kisvárosi főteret kútjával, piacával és kávéházaival a boldog békeidőkben; József Attila Maros parti Konstantinápolyát a trianoni sokk utáni években, és a gazdagodó hagymásvárost a két világháború közti fellendülés idején. Azt a régi Makót, az egyszer volt Csanád vármegye büszke székhelyét, amely ma már csak a sokat látott öregek emlékeiben létezik, no meg ezeken a képeslapokon, amelyek sok évtizedes - néhányuk több, mint egy évszázados - Csipkerózsika álomból felébredve igyekeznek minél teljesebb képet adni történetéről és változásairól, számos változaton mutatva meg a város fejlődését, növekedését.
A képeslapgyűjtés nemes szenvedély A magángyűjtők, akik ezt az albumot létrehozták - bár számukra a gyűjtés természetéből következően a mennyiség a legfontosabb -, valójában a minőséget szolgálják; gyűjteményeik nyilvánosságra kerülve a közösségi emlékezet ébresztői és ébren tartói, amely emlékezet nélkül egy város csupán kövek és téglák, beton és habarcs halmaza, nem pedig az, aminek lennie kell: otthon és haza. Vissza